„Ott az otthon, ahol a szív. De hova megy, akinek nincs szíve?”
Dexter c. film
Otthonom tükrözte belső harmóniámat, teljes egészében én voltam. Ha valaki nem ismerve engem kívülállóként jött volna megtekinteni, láthatta volna személyiségemet bútoraimon, tárgyaimon. Amúgy is a tárgyaknak kisugárzásuk van, mélyen beleívódik használója aurája, vagyis van színük, melyet csak az aura érzékelők láthatnak.
Csak a két szobát tudtam felújítani a lelakott MIK-től vásárolt régi gázos lakásban. Mindkét szobában a domináns szín drapp-barna volt. Faragott ülőgarnitúrám, a barna sötétítő, drapp szőnyeg mind kiegészítették egymást, s az otthonosság kedélyét fokozták a könyvek írók szerint elrendezve, s a csodálatos virágok. Gyermekkori ereklyém, a gitárom külön sarkot kapott, mellette helyezkedtek el a kottáim.
Az otthon a szív tükörképe. Nem így volt a fürdőszoba, melyet nem tudtam felújítani, sem a hosszú konyhát, előszobát, melyet nagyon sötét tapétával vont be az előző lakó. Taszított mindenféle csúfság, lehangolt, ha ezekben a helyiségekben tartózkodtam.
Már ez a sokadik otthonom volt, az elsőből idejöttem albérletbe, mert úgy éreztem megszentségtelenítették. Két heti sírás után döntöttem el, hogy felszámolom a múltamat, a szégyennel nem bírok megbirkózni, melyben az ott élők közül páran részesítettek.
Egyik nap diplomatáskás, öltönyös, badys külsejű, csodálatos arcú és fogsorú fiatalember csöngetett az ajtón. Úgy nézett ki, mint a Megveszem ezt a nőt férfi főszereplője. Elmondta, hogy ideküldték, hogy megismerjen engem. Nem gondoltam rosszra, beengedtem a bizalomgerjesztő nálam tíz-tizenöt évvel fiatalabb fiút és beszélgetni kezdtünk, majd szépen elbúcsúztunk.
Legközelebb már melegítőben jött, hosszú hajában indiánpánttal. Hozta magával a rajzait. Megígértem neki, hogy elviszem az irodalmi egyesületbe, melynek akkor tagja voltam, beajánlom tagnak. Már ekkor megtudtam, hogy nem dolgozik sehol, de arra még álmomban sem gondoltam, hogy abból él, hogy élettársát pénzért árulja, bár volt egy közös gyerekük is. Azt is elárulta, hogy volt börtönben, de elmondása szerint mások vitték bele, ő csak a helyszínen volt, úgy fülelték le, mert neki nem szabad soha innia alkoholt, akkor befolyásolhatóvá válik.
Én naiv vittem a rajzait az irodalmároknak megmutatni azzal, hogy ez itt nem a szeplőtelenek gyülekezete, felvehetnék tagnak.
Legközelebb már azzal jött, hogy őt a rendőrség keresi, hadd húzódjon meg nálam. Megijedtem, mint minden törvénytisztelő állampolgár, de megengedtem neki, hogy a földön aludjék. Enni nem volt mit, éppen elbocsátottak a munkahelyemről, bár még a prémiumos munkákat is én végeztem, hétvégén is bejártam dolgozni.
Ilyenkor lopni ment a telkekre zöldséget és gyümölcsöt. Bennem egyre jobban gyűlt a feszültség, nemcsak az éhezés miatt, hanem azért, hogy bűncselekménybe keveredtem. Volt, amikor Mariannal, az élettársával aludtak ketten a földön, együtt jártunk kirándulni is a gyerekekkel, akikkel egészen jól elvolt, rajzolt nekik, tanította őket.
Mariann később nagyon csúnyán bosszút állt a nagyobbik gyerekemen, de ez egy másik történet. Megkaptam a munkanélkülit, etettem őket, főztem rájuk.
Egyik alkalommal úgy jött Pierre, hogy véres volt a ruhája és a keze.
Én irtóztam a vértől, egyszer láttam Erdős Bandit kiskoromban, aki kérte a hecskei szomszédtól, Ervintől a beesett labdát, s ezért baltával fejbe vágta. A vér szaga akkor hányingerrel töltött el, megütötte az orromat, úgy éreztem, az ilyen esetek méltatlanok az emberekhez, nem szabad, hogy ilyenek megtörténjenek. Pierre megverte élettársa anyját, az ő vérét mosta le a fürdőkádamban. Kiontott vér a kádban, szörnyűséggel töltött el a gondolat, ezen még a fertőtlenítő sem segít. Mibe keveredtem?
Barátja zaklatott levélben, rendőrnek adva ki magát. A levéllel elmentem a rendőrségre feljelentést tenni, már nem bírtam a feszültséget, nem tudtam, hogy Pierrenek csak hely kell, ahol rejtőzködhet. A nyomozó azt mondta, hogy ne engedjem be egyiket sem a lakásba, ezek veszélyes bűnözők.
Ennek ellenére egyszer rendőr autóval szállták meg a lakásomat, nem tudom, honnan szereztek rendőrségi furgont. Pierre csak visszajött, s már akkor féltem tőle, mert bárkit leütött, karate rúgásokkal összerugdalt az utcán, mint az őt letartóztató nyomozót is.
Ekkor felhívott régi ismerősöm telefonon, aki el akart venni feleségül, de csöves múltján nem tudtam magam túltenni, sem azon, hogy nem tudott rendesen beszélni és írni, ez választott el minket, lezárta a hirtelen fellángoló szerelmünket. Évekig mindent megtett értem elválásunk után is, még külföldre is elvitt körútra barátságból. Elmondtam neki szorult helyzetemet, hogy itt van Pierre és külföldre akar szökni, el kellene vinni a lakásomból. Felajánlotta, hogy elviszi Pestre a buszpályaudvarra, onnan átmehet Ausztriába. Így is történt.
Pierre a maga szív nélküli lelkivilágával őszintén ragaszkodott hozzánk, valahol szeretett is, nehezen búcsúzott tőlünk. Engem rázott a zokogás, napokig nem bírtam abba hagyni, csak sírtam egyre megállás nélkül.
- De nagy lelked van! – szólt Feri.
Nem értettem, a megkönnyebbülés is kevés volt, egyre csak a hatalmas félelmet éreztem Pierre miatt, s ez rázott belülről. Bántott a tehetetlenségem, a gyengeségem is, meg minden feltört, egyszerre szerettem volna megtisztulni mindattól, amit a karmikus világgal való érintkezés jelentett, mint a vérontás. Otthonom nem menedékhely volt, míg odajárt, nem a biztonság, hanem a bizonytalanság, a félelem, legszívesebben elmenekültem volna, csak nem volt hová. Én lettem benne a kiszolgáltatott. Gyerekeim miatt lépnem kellett, miattuk mentem a rendőrségre is.
Soha többé nem éreztem már úgy, hogy az otthonom engem jelent, engem tükröz, minden tárgyával és bútorával. Valami megszakadt.
2013. július 13.