Bár elfeledtél engem, szívemmel fájón szeretlek,
igaz barátommá talán már soha nem tehetlek.
Hálám örökké elkísér, bár dühöm az égig ér,
„halkabban pirosodik” szívemben azóta a vér.
Elvesztettelek, hiányod, míg élek űrként kísér.
Ha a jövő időd tán egyszer barátságot ígér,
békét kötök a világgal, negédes szép szavakkal
szállok szembe a haragos, tomboló patakkal.
Nem volt könnyes a búcsúd, nem mondtad, viszontlátásra,
nem esengek hozzád értő, szánó belátásodra,
terhes volt az életem, csupán kolonc, nyűg számodra,
kívánnék minden jót, szépet álmomra, s álmodra.
Most csak azt szeretném, légy valóság, mindig„csak” Ember,
jóságod moraja áradjon szerte, mint a tenger!