Mi lettünk a múltjai a sivatagnak,
hol egykor békés népek éltek,
Időnk homokóraként arat
diadalt a való élet felett.
Ágyunk is szerteömlik poraira,
mint a tetemre hívott valónk,
szerelmünk még őrzi nászágyunk,
utolsó éjszakánk elmossa talán eső,
vagy tenger kicsapó hulláma.
Látod, ez a pár mi voltunk:
én hálóingben feszengtem melletted,
várva arra, befejezd végre
napi könyvolvasásodat,
s végre magadhoz ölelj
oly' szorosan, mintha mindig
egy testként léteztünk volna,
úgy örökítsen meg a jövő
ölelve egymást, míg elveszünk.
Nem tudni előre, mikor jő a vég,
az utolsó esténk, melyen
elmulasztottuk az öröklétet,
a hitvesi csókot, a becézgetést.
Látod, kicsit most hűvös van,
szívünk távol pihen egymástól.
Téged lekötnek a pergő gondolatok,
én csak várok Rád, s ügyelek
sebesen robogó elme-szikráidra,
hiszen az enyémek lettek Veled.
Várok kedves simításodra,
annyira neszez a csendem,
szoborrá dermedt arccal
vigyázok minden pillanatodra.
Ne jöjj még zord Idő,
hagyd temetetlen
sivatagi fekhelyünk!
2014. május 7.