Naponta ugyanazon szigorú és rendíthetetlen
szertartások szövik át a hajnalokat.
Kedvenc időszakommá vált,
mióta a tehetetlenség a négy fal közé zárt.
A függönyökön túl leselkedik a külvilág,
kedvenceimmel, a madarakkal, zöldülő tavaszi világgal,
meg a reggelre enyhet adó éjszaka árnyaival,
bár ezek megkeserítik nappalaimat is.
Mintha a láthatatlan világ törvényt taposott volna,
nemcsak éjjel bátrak a sötétség népei.
Az érintetlen csendben kiüresedem,
kiválasztom a zenei mennyei imámat,
egy andalító muzsikát, s bátran
átnyújtom magam az élménynek.
A szertartásommal azt hiszem,
meghosszabbítom az akaratomat,
ami kevés lenne a túléléshez.
Igen, írnom kell az igazamat, a valós történeteket,
írnom kell a szerelemről, mint szerelem asszonya.
Megközelíthetetlenné dermed minden porcikám,
s úgy érzem magam, mint régebben,
mikor utaztam vonaton, vagy buszon
bámulva a kinti valóságot,
s beburkolóztam titokzatosságba.
Egyszer csak megfogan az áhítatban
a szó, elindul az üres papíron a vallomás.
2015. március 3.