Vajh' temetni jöttetek
fekete gyászhuszárok,
vagy csak jelzitek,
a komor tél közeleg?
Várom rég a koporsó fedelet,
a szabadulást – csak el innen,
hol nyűg és teher az életem.
Nem vágyom a fehérségre,
elrettent a fagyott síkja,
szívem fogolyként küldözget
néha néma üzenetet,
időnként háborog,
akár a vulkán tüze,
feszültségem feszít keresztre,
s értem a meg nem érthetőt.
Most csendesültem kissé,
még belém mar az üresség,
fáj az emberség-hiány,
farkas-üvöltésem égbe száll.
Ember barátja csak ember lehet,
ezért kérdőjel meredez',
mert jól tudom, a bölcsesség
nem engedi meg a betegséget,
van nem bocsánatos bűn,
a sóvárgása a szeretetnek.
Még sajog hűlt érzelmem helye,
nem tövisként, lemondóan.
Fekete varjak, károgjatok,
mulassatok sebemen,
kiáltsátok, megérdemelten
szenvedtem végig az időt,
mely mint vén kapcabetyár,
folyton csak körben jár,
talán elszédül egyszer,
s leszáll a kerékről,
megáll egy pillanatra,
s én átlépek vidáman
az elmúlásba.
A tél, a szív-temető
fogva tart engem régen,
jöjjön, aminek jönni kell
elveszett reményem!
2013. november 11.