"Azt szeretjük aki bánt minket, és azt bántjuk aki szeret ...van, akit szeretnél elérni és tudnád szeretni, de nem lehet elérni, mert nem enged szeretni...Pedig az érzelmek mindig nagyon egyszerűek, csak időnként mi bonyolítjuk túl annyira, hogy a végén már mindenki szenved tőle..."
Az a baj, hogy a szívünknek nem tudunk parancsolni és mindenkit egyformán nem tudunk szeretni. Egyszer csak jön egy pillanat, amikor valami történik, hevesebben dobog a szív valaki hangjára, vagy szemére, vagy megjelenésére, vagy bármire, ami a személyét jelenti és már onnantól nem lehet parancsolni neki. De ritkán kerül viszonzásra, s itt kezdődik a probléma. Ugyanúgy mi is megdobogtatunk másokat, s nem vesszük észre.
Úgy lenne jó, ha mindenkit egyformán szeretnénk, de sajnos nem olyan a szívünk. Már én megtanultam, hogy a pillanat tinikortól bármikor jöhet, akár nyolcvan évesen is.
A legtöbbször a szívünk ideálját vetítjük ki valóban, s kinek milyen a szíve, mennyire tiszta - legalábbis szerintem -, olyan lesz az ideálja, nevezhetjük akár múzsának is. Kivetítjük rá a képet, amit hordozunk magunkban, aztán így következik be a csalódás legtöbbször, nem kell sok hozzá, de kompromisszummal, ami korral jár együtt minden megoldható, a szeretet képessége és a szerelem megtartása is. Az is igaz, hogyha szeretünk nagyon valakit, a többi embert még jobban fogjuk szeretni, mert az ember szétszórja a szeretetét maga körül. A megfagyott szív erre nem képes.
Így minden megmarad elméletben, hogy így kellene lennie. Éreztem a lelki alázkodást, ahogyan vágyódunk valaki után, nagyon rossz és sokat szenved az ember.
A művészet értelme a közvetítés. Legyen sok olvasó, akinek a vágyait a költők megverselik, megfogalmazzák helyettük is!
Nekem csak ritkán a célom most már, hogy érzéseket közvetítsek, bár előfordul. Nekem fontosabb az igazság, azt hiszem, itt, a kritikai realizmusnál Móricz megállt annak idején, de most felfedezett kedvencem, Márai folytatta, ő már a nyers igazságot és a bajból kivezető utat is leírta. Ez is a költők, írók feladata. Persze a szerelem is mindig az igazsága a léleknek, vagyis valójában mindig azt fogalmazzuk meg, amiről tudjuk, hogy igaz, mert ezt érezzük.
Ezt úgy fogalmazta meg a nagy író, hogy a jó költő, író minden művében van valamilyen tündéri, még akkor is, ha nem tökéletes. Valami ilyesmit kell(ene) csempészni mindenbe.
Mindenben olvashatóak, felismerhetőek vagyunk, de van, aki ebben is tud csalni, ezeket a költőket nem tudom elismerni akkor sem, ha nagyon elismertek.
Nem lélekkel csalnak, hanem általában ismerik a költők - kortársak, régiek - műveit, s nagyon jól írnak, de lélek nélkül, mondhatnám gátlástalanul. Sok ilyennel találkoztam. Pedig minden művészet lényege az őszinteség.
A hazugság engem, meg másokat is azt hiszem, sért és bánt is.
2015. október 22.