Gyerek voltam, amikor Katalin, András napot mentünk ünnepelni a Tejbárba. Varrónőként dolgoztam ahelyett, hogy Zeneművészetibe jártam volna. Fizetésemelést azért nem kaptam, mert egész nap be nem állt a szám, ahogyan Csomós András, a szalagvezető közölte, de azt nem jött meghallgatni, hogy villámgyors varrásaim énekléssel teltek el, másképpen nem bírtam volna a monotonságot.
A másik szalagban vasalt segédmunkásként Bródy János hasonmása. Én soha nem foglalkoztam fiúkkal, eszembe sem jutott volna, hogy valamikor is férjhez megyek, a tanulás lett volna egyetlen vágyam. Mindig Psota Irén számát énekeltem, hogy „Nem akarok mindenáron férjhez menni”.
Felkért táncolni. Én népitáncos voltam, de azt sem szerettem, s mivel kislányként elég dundi voltam, a tükör előtt táncolva elhatároztam, hogy soha senki előtt nem fogom riszálni magam, mert nem áll jól nekem. Visszafogott lettem, mint az evéssel, úgy csipegettem az ételt, mint a kínaiak.
-
Falábad van! - sziszegte felém a sértést Zsigmond.
Már el is felejtettem Katalin napot, amikor március 7-én a születésnapomon egy üveg Club Wiskyvel megjelent és megkérte a kezemet anyámtól és mostohaapámtól, akik erre a gyászos sorsra juttattak közösen. Az italt megitta, vagyis magának hozta. Soha nem kaptam tőle egy szál virágot sem, sem másféle ajándékot.
Megalkudtak rám, mint egy állatra, megbeszélték az eljegyzés időpontját május elsejére. Azután már Zsigmond hozott nekem ennivalót a szövetkezetben, addig éhesen voltam egész nap, a cigizők közé álltam szünetekben.
Leendő anyósommal együtt utaztunk Miskolcra jeggyűrűt és kísérőgyűrűt vásárolni.
Vettem magamnak kék csinos kosztümöt, fehér szandált, táskát és fehér végiggombos buklé blúzt az eljegyzésre. Anyám várta az ünneplőket, előtte a szobában összetolt asztalt leterítette saját lepedőjével asztalterítő helyett.
Megérkezett a rokonság, valamennyien fekete ruhában, mintha temetésre gyűlnének össze. Az eljegyzés estéjén anyám azt mondta Zsigmondnak, minek megy haza, aludjon velem. Így fogant a nagyobbik gyermekem.
Engem temettek a fekete ruhával, az emberségemet, a jókedvemet, a gyermekségemet, szeretetre szomjazó szívemet.
Még az esküvő napján is végig zuhogott az eső. A tömegben mostohaapám bolond reformátusok üvöltései közepette haladtam elől magányosan, úgy éreztem semmi közöm nincsen ehhez a falusi részeg sereghez.
Már a kicsivel voltam terhes. Meg tudtam számolni pontosan, hányszor tudtam átadni magam neki, így napra ki tudtam számolni gyermekeim születését. A többi napokon hajnalig mulatozott, részeg volt.
Ekkor pártiskolába küldték Miskolcra. Elszedte az én pénzemet, meg az anyjáét is, én kézzel mostam, mert mosógépre sem tellett. Állandóan jöttek az OTP felszólítások, volt, amikor rábíztam – egyetlen alkalommal – a bútor részletek befizetését, letépte a vényt, lobogtatta előttem, hogy befizette, majd betette a fiókba a borítékba. Az ügyintéző hölgy vette észre, hogy nincs lepecsételve, csak letépve, még annak is elitta az árát.
A pártiskola idején minden nap reggelig mulatott, eladósodott. Én két év alatt búskomor lettem, szemeim ijedtté váltak a durvaság, állandó félelem miatt.
Mikor hazajött a pártiskolából, életében egyszer leült és azt mondta, beszélni akar velem. Elcsodálkoztam, mert addig szólni sem lehetett hozzá, ha szépen szóltam, ütés volt a válasz. Csúnyán pedig soha nem beszéltem, születésem óta sértettek a csúf szavak, inkább ráhagytam mindent, miután első bőrönd kitevés után nem volt hajlandó elköltözni a nagyobbik gyerek születése után.
-
Én egy aljas alak vagyok, válj el tőlem! – mondta nekem.
Azután töredelmesen bevallotta, hogy mennyi adósságot halmozott fel, eladta még a karikagyűrűjét is.
Ennyi volt a számadás, egy pillanatnyi ideig tartott, soha többé nem ismétlődött meg, s mikor végül beadtam a válópert, megfenyegette a tanúimat is, hogy megszivatja őket, ha el mernek jönni a bíróságra.
Tavaly telefonáltak, hogy szívinfarktusban elhunyt. A tőle való félelem válás után is tartott, soha többé nem tudtam találkozni vele, a nevét sem tudtam meghallani, annyira megviselt a házasság. Nem éreztem semmit, csak csodálkoztam azon, hogy a gyerekei siratják, pedig még a nagy élet- biztosításukat is felvette, elitta, elvette tőlem a lakás árát, melyből egyszer kifizettem, nem akart gyerektartást sem fizetni, szakcsoportban dolgozott, én pedig albérletben laktam a gyerekekkel. Számadás nélkül halt is meg, senki sem kötelezte arra, ő meg képtelen volt rá, hogy szembenézzen önmagával. Csodás mulatással telített élet, párt útján üzemvezetővé való emelkedés után jött a pillanatig tartó halál. Éppen most vettem volna a bátorságot, hogy annyi év után asszonytartást kérjek tőle. Most már az sem jár. Gyerekeim pedig eltemették azt az embert, aki soha rájuk sem tekintett.
Valamiféle számadást mégiscsak végzett magával, amikor megkérdezték, hogy került össze egyáltalán velem, annyira nem voltunk egymáshoz valók:
-
Szerelem volt – felelte.
Honnan tudta volna, mi a szerelem, hogyan kell bánni egy hűséges, szerelmes nővel, egy gyermeki szívvel, aki szíve alatt hordta vérét, s hogy azok az ő gyermekei is voltak. Néha mondani akarta nagyobbik lányomnak, hogy tudja, rossz apa volt, nem érdemli meg, hogy meglátogassa. Mindenki figyelmen kívül hagyta számadását, elnézték neki a többi tettével együtt. Van, akivel elnéző az élet és az emberek, van, akinél egyetlen tévedést bűnnek tulajdonítanak. Furcsák az emberek, a számadást sem segítik elő!
2012. május 6.