„Az élet olyan , mint egy zongora hogy végül mit hozol ki belőle, csak attól függ, hogyan játszod” ♫
Artúr Dolorick a főiskolán tanulta meg a zongora játék felsőbb szintű szabályait. A fekete és fehér billentyűkön könnyedén játszott, mintha egy sakk-tábla lenne, mely az élet szimbóluma a bábokkal, amiket mozgatunk. Csakhogy itt a bábok a saját ujjai voltak, s ezeket tudatosan és villámgyorsan váltogatta. Minden ujjnak megvoltak a saját hangjai, minden akkordnak és szólamnak a saját kézmozdulatai.
Az iskolában figyelt fel a vénuszi alkatú, feltűnően aszimmetrikus arcú szépségre, Amandára. Sokszor várt reá a falnak dőlve a folyosón, vagy úgy tett, mintha véletlenül haladna el mellette. Ilyenkor mindig zavarba jött és úgy érezte, legszívesebben hasra esne előtte. Meg is érdemelte volna a leány a hódolatot, hiszen szépségének nem volt párja, Artúrnak ő jelentette az eszményi nőt. Hangja egy csodálatos angyalhang füleinek, egész nap felnagyítódva hallotta őket gondolataiban.
Sajnos Amanda mással járt, egy futballistával, akinek hatalmas izmai és első Ádám megjelenése mellett fittségével elbújhat. Láthatatlannak érezte magát, reménytelennek tűnt a szerelme. Írt egy zongorajátékot a Nap-szerelem címmel, ezzel lépett fel vizsgaelőadáson. Nagy sikere lett, a diplomája ezzel biztosítva volt, de Amanda szívét a zenemű nem járta át, érzéketlen maradt Artúr irányában.
Egy napon kiderült Artúrról, hogy rákos, mégpedig áttétes, vagyis reménytelenné vált állapota. Már nem kereste Amandát, s nem is volt lehetősége rá, mert véget ért az iskola, érezte, hogy az élet kegyetlen hozzá, nemcsak az egyetlen szerelmet veszíti el, hanem meg lettek számlálva hónapjai, napjai. A zene éltette, meg a szívében megfogant szerelem örök magja. Hálával gondolt Amandára, mert nélküle úgy távozott volna az életből, hogy soha nem ismerte volna meg ezt a magasztos, minden józan észt és elemi érzést elsöprő szárnyaló szerelmet. Megkomponált egy dalt, Fellegekben a címe. Szöveget írt hozzá, megfogalmazva, mit érez, hogyan vette őt észre, s lett gondolatainak egyetlen mozgatója, szívének lakója.
Nyári koncertet rendeztek a Vigadóban, Artúr első és egyetlen fellépéséhez ott adtak lehetőséget. Mikor ő következett, leült komótosan a hatalmas hangszer mögé és férfias hangján elénekelte a szerelméről írt dalt, melynek a vége így hangzott: „Mindörökké szívemben leszel, együtt leszünk az idők végezetéig”. Amanda megérkezett udvarlójával, csodálattal és áhítattal hallgatta a szívhez szóló tiszta dallamot és ekkor ismerte fel Artúrban azt a diákot, aki véletlenül mindig útjába került az iskola folyosóján, s láthatóan zavarban volt előtte. A hirtelen népszerűségre szert tevő sláger szövegéből kiderült, hogy a zeneszám címzettje ő maga volt, s abban a pillanatban egy villámlás cikázását érezte szívében, fejében bódult kábulatot. A tömeg éljenzett, könnyes szemekkel, meghatódva aratott a tapsvihar sikert Artúrnak. Amanda ösztönösen elindult felé, odaért a művészhez és megfogta két kezét. Így álltak ketten gyönyörködve egymásban percekig, pillantásukban a szenvedély és együvé tartozás negédes csillogásával.
Másnap találkoztak egy szökőkút mellett és a fiú közölte vele, örökre búcsúzik a földi világtól. A szerelem síron túli kötelék, gyökerét senki sem tépheti ki a gondolatból. Amanda ujjára húzta az aranygyűrűt, mely a holtáiglan közös eggyé válásukat jelentette. Zokogott a lelkük, itták egymás csókjait, mely kiapadhatatlan erővel buzgott minden mirigyükben. Egyesülésükre Amanda leányszobájában került sor, ahol a női illat lengedezve fonta át az éjszaka erotikus mélységét. Isteni nektár leheletét szívták egymásba, amikor összeolvadtak a gyönyör mámorában. Amanda méhe szerelmes asszonyként tökéletesen befogadóvá vált, teste kész az anyaságra. Egyesével becézték végig egymás testrészeit. Ez az extázisban eltöltött nászéjszaka volt utolsó találkozásuk a kegyetlenné vált életben.
Artúr temetésén felhangzott a Fellegekben sláger, kevés volt mindenféle búcsúszó. Hófehér habfelhő ékítette a sír feletti kék eget és a hangokat visszhangozták a komor temetői kripták, s a szél vitte el a világ minden kis zugába a hírt, bár életét befejezte a zongoraművész titán ifjú, örök emléke itt él a természet csodálatos harmóniájában. Amanda Artúr magját befogadta, megfogant az örökös szerelem földi bizonyítéka. Vörös rózsáit nem a sírba dobta, odahelyezte a zongorájára férjének, amit imádott ujjai érintettek.
2015. január 17.