Nem lehet irányítani, kit fogad be a szív. Szemben áll az észérvekkel, meghaladja a képzeletet, de ha kihűl az érzés, vége az életnek.
Ötven éves voltam, amikor odaírtam az egyik fórumra: mikor hagyják már abba a kislány áldozást? Áttették a Mónika Showhoz a kérdést. Még akkor nem raktam össze a kockákat, nem tudtam, hogy a sátoraljaújhelyi hét hegyből teremtett egyike a Koporsó-hegyből a Szörnyeteg koporsója, ezt jelentette a Mónika Show, s hogy álmos füzeteim szerint 1972-ben temettek el engem Dávidként helyettük, azóta hosszabbítanak a fertelmesek.
Mondták régebben, hogy figyeljem meg a részleteket, nem értettem, miért van erre szükség, hiszen ez sem az én szerepem lett volna. Én kívül álltam a könyv szereplők, apokaliptikus csapások körén, semmi közöm nem volt az elme csapásaihoz. Támadtak minden fogyatékosságuk miatt már időtlen idők óta, soha nem lesz vége a sorozatuknak, megmentésüknek.
Lefeküdtem meghalni, nem bírtam már a hatalmas súlyokat, szívem megbénításával együtt cipelni. Elveszítettem mindenkit, az újságban megjelent leplező rajzok és írások miatt meghalt a nagynéném is. Hatalmas erők ezek, melyek képeket vetítenek ki a levegőbe, melyek tűzben járnak, kínoznak és cipelnek éjjel-nappal. Nem engednek meghalni, a csonkításban és az elmúlásban gyönyörködnek, abban, hogy végleg megszüntessék az embereket, a nem teremtett világot.
Így találkoztam levélben Vele. Nem tudtam beszélgetni senkivel, magányosan vártam a végleges elmúlásomra. Akkor megtudtam, hogy mások, míg én születésem óta szenvedek kívül állóként, boldogan élnek, körbeutazgatták a világot, tékozolnak, az elme médiája tort ül az emberek halála fölött, ünneplik a győzelmüket és a magyar csapások megmentését, mint Halakat az ünnepi tortán, minden Hal-szülött jó életre juttatásával. Egyetlen áldozással tisztul az egész világ, emberré válik, emberhez méltó sors jár nekik, míg az ember koldult és éhezett.
Engem soha nem szerethetett senki, majd a gyerekeimet is elvették tőlem, ők is megváltoztak.
Lassan kialakult egy bizalom, bár néha csalódást okozott, ilyenkor minden esetben kissé összeomlottam. Lassan visszatértem az életbe. Fontossá vált számomra, a levelei jelentették az élettel való közösséget, az ünnepi pillanatokat. Mennyire kevésre van szüksége egy halálra ítéltnek! Közben győzködtem magam, hogy megbánta azt is, hogy megismert engem. Közlékennyé, nyitottá váltam, megosztottam vele pár információt azzal kapcsolatban, amik velem történtek. Közben fokozatosan józanodtam, tisztult a fejem, s egyre jobban összeraktam a történések összefüggéseit. Hálás voltam neki érte, szívemben volt már, Ő jelentette a reményt, a jövőmet, miatta élni akartam.
Igazság szerint soha nem védett meg az erőszakos belőlem szép életet élő személyektől. Ezt felfogni nem lehet, hogy a menhely szegény magyarokat ember áldozással váltotta meg ismétlésben is, így tanulnak, így élnek szerető életet születésem óta.
Azt hittem két évig, szerelmes vagyok, eddig tartott, míg a láthatatlan fonalat, melyet úgy érzem, méltatlanul reá hurkoltam, megpróbáltam elszakítani. Csodálatomnak egyetlen rosszindulatú megjegyzés vetett véget, meg a saját benső egykori tartásom. Nem tudtam elszakadni, a szívemben őriztem, bár soha nem kaptam jelét a viszonzásnak, még annyit sem, amennyit másokkal beszélgetek és biztosítanak arról, hogy barátok vagyunk, de mégsem írták bele magukat a szívembe. Mi kell hozzá, hogy befogadjam őket? Miért éppen azt, aki nem érdemli meg, aki nem viszonozza? Miért nem lehet irányítani az érzelmeket?
Egyre erősebb lettem általa, nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is, egyre kevesebbet hibáztam, kitágult kissé a világképem, visszatértem az életbe, bár hatalmas fájdalmak közepette. Rajtam csak olyan erők tudnának segíteni, amik leégetnék rólam a Szörnyeteg koporsójának állatát. Vártam türelmesen, csodában reménykedtem és tervezgettem, hogy egyszer meggyógyulok és akkor találkozunk, átölelem, s bevallom neki, mennyire sokat jelentett nekem, nélküle egy napig sem élhettem.
Pár hónapja ismét csalódás ért, s ekkor összeomlottam. Legszívesebben kivágtam volna a szívemből. Idegösszeomlás-félét kaptam, fel akartam menni a legmagasabb hegyre, hogy bevégezzem az életem. Nem hiányoztam soha, egy jelét sem adta annak, hogy egyszer is barátommá válhat, ha máskor nem, gyógyulásom után. Ha én nem jelentkeztem hetekig, nem érdekelte mi van velem. Mivel elveszítettem a reményemet is együtt a szeretetével, amit én beszéltem be magamnak, egyetlen folytatásnak a halált gondoltam. Bátorság kell a megtételéhez a végső útnak, de egyetlen megoldását sorsom befejezésének ebben az útban láttam. Összekészítettem mindent, napokig tartó sírás és kétségbeesés után neki akartam indulni a végső megoldásnak. Ekkor megláttam az asztalon a Sándornak vásárolt fél deci vodkát. Megittam. Zsibbadást éreztem és megnyugvást. Bennem van, hogyan szakítsam ki, ki foglalja el majd a helyét? Miért nem lehet a szívemben Gyurka, vagy más, akivel naponta beszélgetek? Miért neki nyíltam meg, az természetes, hogy előítéletesen és feltételekkel tud csak elfogadni, még az is megfordult a fejemben, hogy nem tart komplettnek, mi értelme van? Ica, a klubvezető közölte velem, hogy egy férfi miatt kiborulni? Akkor fogtam fel, hogy Ő egy férfi, nekem a szívére volt szükségem, az emberségére. Hogyan is lehettem ennyire vak, hogy ez nem tudatosult bennem?
A szívemet kitépni nem lehet, marad a lemondó fájdalom, az elfogadása a mellőzöttségnek.
2014. június 30.