Fázom.
Langyos szó-takaró,
szerelem melegség,
jóság és emberség
előtt őrház és sorompó.
Átbújnék alatta,
de elfognak.
Nincs szabadulás,
enyhe a sorsnak.
Csalódásom üres lélek,
kérdés, s nem várt feleletek
szerája és csudája.
Mi a csuda?
Fejem óriássá dagad,
dühöm orkánként tépi
borzongó szívemet.
Hiány verdes torz tükörképet,
nem látom arcodat szemeimben.
Szükségem kiáltják a hegyek.
Bizalmam gyenge bástya lett,
még mindig szeretlek,
a feledés diktálja észérveit.
Lapozás nélkülem?
Létezés letűnt világgal?
Kín az örökkévalóságig?
Többé nem osztozol
meg nem értetten velem.
Fázom.
Ölelő szavakra szomjasan,
csendedből várok útitársat.
Tán dalol és ünnepel e szív,
emberséged visszahív.
2015. szeptember 8.