A mexikói esőisten még mindig éreztette időnként erejét, néha úgy tűnt, mintha játszana a hölgyekkel. Nem lehet egyszerű elemek urának lenni, ha megtetszik neki valaki, csak incselkedésre képes, mint az óvodában a fiúk, akik meghúzzák a kislányoknak a haját.
Sokan csúfolódtak velem, amikor néha szabadságot vettem ki, hogy holnap biztos, hogy fog esni az eső. Követett engem, mint egy hűséges udvarló. Még férjnél voltam, a hétvégéket csak természetben tudtam elképzelni. Mindegy volt, hogy Tisza-part, vagy a varázslatos fenyvesek hegyvidéki tájának legszebb kirándulóhelyén, a Mátyás-király kútjánál időzünk. Csak baráti társasággal lehetett elképzelni egy-egy utat, mert a férjemnek szüksége volt arra, hogy legyen ki előtt mutogatni, meg társaság kellett az iváshoz is.
Hajnalban bepakoltam a tollaskészletet, labdát, kártyát és hasonló tárgyakat, bár a nyelvi és zenei játékaim voltak általában a győztesek. Vittük a gulyásnak valót előkészítve és a bográcsot. Nagyon kellemes fedett helyiségeket alakítottak ki, ott esőben is meg lehetett húzni magunkat. És általában esett. Megraktuk füstölgés közepette a tüzet, a bográcsot lefedtük fedővel. A játék és a zene idegesítette a férjemet, ahhoz pedig, hogy a megszokott mulatós dalait énekelje, sokat kellett volna innia.
Egyszer csak hatalmas vihar támadt, a bordó teniszruhám teljesen rám tapadt. A férjemet ez nem töltötte el elragadtatással, nem is tudom, milyen anyagból készülhetett, odasziszegte a fogai között: - Nem szégyelled magad?
Talán ez volt az utolsó közös kirándulásunk.
A válást követően egyedül jártam a lányokkal szombatonként a hegyekbe. Nagyon sokat nevettünk, különösen az én suta hőstetteimen. A Kopaszka-hegyről tartottunk lefelé, s én, mint régi ifjú természetjáró, tanítottam nekik, hogyan kell tartani a lábfejet lefelé kissé ferdén, hogy el ne essenek. Abban a pillanatban megcsúsztam, végigrobogtam a lejtőn, s lent landoltam a zöld mini kiránduló szoknyámban.
Mikor másik városba költöztünk, folytattuk a hétvégi csatangolásokat, a tollast, labdát kiegészítettük ping pong- gal is. Végig énekeltük az utat, örök optimista lévén nem adtam fel az időjárás miatt a hétvégi túrát. - Addig gyalogolunk felfelé, míg el nem áll az eső! - nevettem, s csak mentünk felfelé a forrásokat érintve mindaddig, míg le nem vehettük a kapucninkat. Voltak kedvenc helyeink is, mint egy zöld rét a Csanyikban.
Mikor nyáron anyósoméknál nyaraltak a gyerekek, nagyon rossz volt egyedül. Nem is magány volt ez, hanem igazi barátság utáni vágy. Sokan összekeverik a magányt azzal, hogy az embernek senkije nincsen, akivel megoszthatja élményeit, vagy bánatát. Soha nem éreztem a magányt, ott voltam magamnak, ha kellett festettem, gitároztam, énekeltem, mindig fel tudtam dobni a hangulatomat. Ilyenkor egyedül kirándultam. Becsomagoltam az elemózsiát, folyadékot, plédet, kisrádiót, s mentem a mások által még fel nem fedezett zöld rétre napozni. Egyszer visszafelé elkapott a vihar. Fehér teniszruhámban voltam, szaladtam a Majális parkba a buszmegállóba, de még elég messzi volt az erdei ösvényen a cél.
Bőrig áztam, a ruhám rám tapadt. Szégyenlősen kuporodtam le a fedett megálló egyik székére, amikor egy zakó érintését éreztem a bőrömön. Felnéztem, s ott állt egy férfi őzikebarna szemekkel. Olyan volt, mintha apa pillantását látnám, gondoskodását éreztem volna. Legszívesebben elsírtam volna magamat. Megérintettem a ruháját, s ujjaimmal olyan bizsergést éreztem, amit még sohasem, amit alig tudtam megfogalmazni magamban, csak áhítat töltött el, az a ritka pillanat, amikor egy asszony rácsodálkozik a férfire, akinek a tulajdonához érni is maga a szentség. Legszívesebben felerősítettem volna az összes gombját, vagy bármit tettem volna érte, hogy ezt a jóleső érzést megháláljam. Nem sokkal később egy pohár gőzölgő teát tartottam a kezemben. - Hogy meg ne fázzon!
Így kezdődött életem egyetlen szerelme, melynek az alapja a kölcsönös törődés és tisztelet volt, mely pillanatok alatt váltott át örökös csodálattá.
Már az eső nem kerget azóta, talán az istenség is megnyugodott, visszatért a földjére. A borús idő azóta is a kedvencem, mert csak a szemerkélő esőben szeretek igazán sétálni, már nem egyedül, kézen fogva vele. Ketten hallgatjuk a cseppek koppanását a háztetőkön, a fákon, szívünk egy ütemre dobbanó lüktetésével. Jó így, együtt a csendben átadni magunkat az idő delejes áhítatának.
2016. március 16.