„Ahogy az ember öregszik, egyre gyakrabban tér vissza a múltba.”
Helga Weiss
Időtlennek tűntek az évek, melyek Catevel suhantak. A napokat sem tartotta számon, csak üres fejjel, béna gondolatokkal feküdt átadva magát az elmúlásnak. Hiába erőltette volna, kitörlődött gondolataiból a múlt, a jelen az enyészeté lett, szinte örök-jelenként uralkodott életén, hiába rohantak vele az évek, s a jövő néha bevillant, mint egyetlen lehetőség, a halál, melyre áhítozott és várakozott. Hátha eljön érte, mint megváltó hatalom.
Szívsebeit sem érezte már, tompa fásultsággal vette tudomásul, hogy vége mindennek, már az sem jutott el tudatáig, hogy azelőtt mennyit szenvedett a szeretetlenség hiányától.
S hosszú-hosszú évek múltán egy napon egyszerre tört fel belőle az emlékvihara az átélteknek, a képek, melyeket borzadva, kidülledt szemmel látott, s érteni kezdte az összefüggéseit az élete végzetes eseményeinek. Megpróbálta megfogalmazni írásban, nem sikerült, csak zagyvaságnak tűnt. Hogyan is közölje másokkal az iszonyatos tapasztalatokat, a vele történteket?
Naponta feldolgozott egy-egy rossz emléket, s miután sikeresen megfogalmazta mondanivalóját, úgy érezte minden alkalommal lépett egyet a jövőbe. A remény töltötte el megterhelt szívét, a szeretet láng magja befészkelte oda magát oly' erősen, hogy csak a közömbösség, lenézés tudta volna ismét kiírtani. Jól tudta, hogy az emlékek az öregedés velejárói, a számadás idejére valók, amikor az ember már a halálra készül tisztuló lelkével, de az ő emlékvihara sokkal erősebb volt, fertelme a sötétségnek, iszonyatai a felfoghatatlannak. Közlésre van szükség, már nem halálra készül, mint ahogyan halottá dermedve gondolta. A feltámadásra készülő élet egyik állapotát élte át, de hiába sürgette az Időt, emlékviharai mint forgószelek jártak körben agyában és ontották az átélteket, mindig új információval szembesítve őt.
Már feléledt a remény, csodában bízott és abban, hogy egyszer emberként élheti megnyugodva szerelmetes életét.
2015. január 15.