Eltettem az írásaidat örök emlékül magamnak;
Te irtózattal szabadultál hagyatékomtól egy pillanat alatt.
Már nem fáj az engem törlő mozdulatod,
bár számtalanszor magam elé idéztem.
Elképzelem semmit sem értő arcodat, szemedet.
Örök lakója leszel szívemnek, más nem foglalhatja el helyed.
Nincsenek közös élményeink, cinkos pillantásunk,
a gyönyörűségtől száműzve vannak emlékeid rólam.
Annyi apró sérelem és ellenkezés, vád kiáltott bennem.
A szeretés jól tudom, elfedi a hibákat, az őszinte szó
mégis erős kőfalként gátat emelt közibénk.
Nem lehet visszapörgetni az időt, a történéseket.
A terhemet letetted, ráesett a közöny, a feledés.
Szeretném kiszínezni a múlt lapjait, leplezésemet,
hogy széppé varázsoljam az együtt töltött éveket.
Emlékeddel élek, még mindig Te vagy az erőm.
Tavaly megvettem a zöld ruhát, rólad neveztem el,
júniusban találkozni szerettem volna Veled benne.
Azt gondoltam, illetve áltattam magam: végre szabadulok,
mert Te csak a szépséget és emberséget érdemled.
Szeretlek, szeretnék egyszer szemeddel szemezni,
s nézésedtől a világommal végleg békét kötni.
Szólj nyugtató szavakkal és enyhítsd háborgó lelkemet!
2015. július 21.