Emberségedre vágytam,
picinyke fénysugárra,
szívednek kis szikrájára,
mit epedezve vártam.
Résnyire, de megnyíltam,
fontossá váltál nekem,
nélküled nem élhettem
és szavaidat ittam,
mint szomjuzó a vizet,
növény a nap fényét,
elveszített reményét,
a fájdalomban hitet,
így könnyebb halódásom,
a szíved, ha befogad,
az érzés űrré dagadt,
sok volt a csalódásom.
Intrika ellen nem védtél,
fájdalmas lett a magány,
lett barátságod talány,
így a szeretet elvetél.
Becsukódtam – örökre?
Lesz-e még szív-ember,
ki majd meghallgat engem?
Apró szikra ment tönkre,
Ahányszor kinyílt rózsám,
reá szállt a közöny,
élet vize, s fényözön
tőlem mindig messze jár.
Óvatosságod megértem,
aki beteg, annak egy jár,
várja felmentő halál,
szeretetet reméltem.
Az ember érdekes lény,
kit csak tisztelet éltet,
nélküle nem is élhet,
tápláléka szeretet-fény.
2013. szeptember 10.