Pár éve tapasztaltam meg általad a benső csendemet. Ember-szeretet élesztette töviskoszorús szívemet. Először Rád csodálkoztam, majd neved végleg belém költözött. Ringattalak fényesség, eveztem a Hold-csónakomban. Megszűnt az Idő, békességben lubickoltam Veled, mint egyetlen szív-szerelmemmel, barátommal. Érzéseim fénylőn lebegtek a sötét vizek felett, elértem a tökéletes csend-nyugalmat, testem megpihent. Áradt a szeretet a térben, átöleltem a mindenséget, s Te drága felékesítetted jóságoddal szív-palotámat. Lágy zenei akkordok közvetítettek szüntelen, kinyíltam, mimóza szirmom bizalommal tárult.
Harmatos könnyekkel öntöztél naponta,a gondoskodást fogadtam először életemben. Ugye, ez nem múlhat el soha, örökké egyek leszünk? - faggatóztam, s ilyenkor ismeretlen hideg érintett, csak a némaság, a titkos csend küldött üzenetet. Alkonyi fényben dereng most a közös jövőnk, elhamvadt a hit, kezed varázsütéssel kongatott. A csendem Veled elveszítettem, a düh ébresztett, mely fodorként fojtogatja karmával torkomat, dísze a szépségnek, de külső cicoma, értéktelen. A tehetetlenség sodort magával oly' hatalmas erővel, hogy a nyugalom és szeretet csak lenyomatát őrzi, fájdalmas emlékké szelídült az igaz szerelem.
Segíts megtalálnom ismét az isteni fényességet, a rendíthetetlenséget, s hogy az igazság mérge ne építsen tovább választó falat kettőnk közé! Engeszteld ki viharban hánykolódó szívemet! Szeretlek, de más ez a csend, nem emel fel és nemesít. Bíznom kell az emberségben, hogy benső békémet angyal szelídséggel Veled ismét meglelem.
2015. június 16.