Leéltem életem javát, mire megértettem: soha nem volt szerelmem, mert valamennyi fellobbanásom először külső megjelenés miatt történt, de ugyanúgy megfogott egy szívemhez szóló hang, mint egy odaküldött pillantás. Egyszerre egy személyben nem kaptam meg soha azt, amit szerettem volna, ezért az első szerelmem pár évvel ezelőtt kezdődött, rengeteg szenvedéssel a szeretet nélküli, szenvedő élet után emberi sorshoz méltatlan körülmények között, amikor már lemondtam az életről.
A kislányoknak az apa ideál az a kép, amit kivetítenek másokra, ez okozza a rengeteg csalódást, legyen az jellemtelenség, hazugság, rossz helyesírás, mint műveltség hiánya. Apa megtestesítette a tökéletes eszményt nemcsak írásban, természet szeretetben, sportban, jóságban, segítőkészségben, emberségben, hanem romantikában is. Nem tudta elképzelni a születés-névnapokat anélkül, hogy a házat tele ne pakolta volna különféle virágokkal. Nagyon magasra állította a mércét, nem találkoztam hozzá hasonlóval, sokáig nem értettem, miért, s mivel állandóan megelőlegeztem a bizalmat másoknak, egyfolytában csalódás lett a vége a szerelmeknek.
Megismertem a tiszteletet. Lassan kialakult egy ragaszkodás, egy megfelelési vágya annak, hogy kiérdemeljem. Ugyanakkor felélesztette bennem az emberséget, s beszélgetni próbáltam hosszú évek némasága után. Nehezen ment, sokszor írtam olyanokat, amiket megbántam, de egyre jobban erősödtem, a szívem ember-szeretettel telítődött. Megjött a bizalom, amit apa óta nem éreztem még. Mindig én tartottam össze a családot, tőlem várták el a feltétlen bizalmat. Gondoskodást, törődést éreztem, mint utolsó szerelmemnél, akinek a hangja szólított meg először apa lágyságával. Alig vártam, hogy levelet kapjak, erősítette az életbe vetett hitemet. Szerettem már és csodáltam láthatatlanul. Kivetített ideál, vagy valóság volt, ezzel nem is foglalkoztam, ő lett a levegőm, aki nélkül létezni egy napig sem tudtam. Tudtam, felfogtam állapotomat, helyzetemet, de nem érdekelt, tisztán és őszintén szerettem, mint általam soha meg nem ismert embert.
Beszélni kezdtek rá. Soha nem álltam szóba jellemtelenekkel, nem hallgattam meg pletykákat, mindig azt vallottam, hogy csak azt hiszem el, amit magam tapasztalok, s amikor meggyőződtem a valóságról, megpróbáltam segítséget nyújtani, nem ítélkeztem mások tettei felett egészen addig a pillanatig, amíg rá nem jöttem az életem összefüggéseire, a visszaélésükre.
Meggyőzött a rosszakarója, s abban a pillanatban leomlott a légvára az ideálnak, amit kivetítettem rá. Valami megszakadt, tönkrement, megsérült, de így sem tudtam megszakítani a kapcsolatot, próbáltam számtalanszor. Átlendültem egy másik végletbe, szerelmes lettem szenvedélyesen, s ezt is elrontottam, mert a szívemnek adott erejével sikeresen felfedtem életem tönkremenésének eseményeit, s mintha vallatna, neki, miatta írtam már, továbbra is neki éltem egyedül, de már akaratos ragaszkodással, követelve a szeretetét, amit kezdetben egyszerűen megkaptam, mint ember. Butaságokat írtam, ilyenkor kislánnyá váltam. A szerelem felfokozott hevületével nagyokat kiáltottam fájdalmamban, de nem tudtam elszakadni tőle.
Végül eljutottam ahhoz a tapasztalathoz, hogy minden csak hazugság volt, jótékonykodott velem, akár csak a többi lénnyel, nem jelentettem semmit, fellélegzik, amikor megszabadul tőlem, én teher vagyok, akit le kell tenni.
Most látom, hogy ez volt életemben az egyetlen szív-szerelmem, s a kezdet volt az igazi, míg nem árnyékolta be senki és semmi, míg nem hullott le róla a láthatatlan csodálatom ideál-lepelje, s át nem váltott görcsös ragaszkodássá. Kölcsönös tiszteletként és ember-szerelemként marad meg bennem örökké a neve, szívemben megőrzöm emlékét.
2014. április 15.