- Béééla! Hallgasd meg a mondókámat! Csind-csand, emel már a csend. Messzi útra, csillagokra vezet ez a csend. Ding-dong, dörög már a dong. Ébresztőt fúj, földre pottyant, durrog ez a dong.
- Nagyon aranyos kis versikét írtál, éppen óvodásoknak valót. Kíváncsi vagy a véleményemre? Nagyszerűen kifejezted a csend és a zaj közötti különbségeket.
- Azért mondtam el neked, Bélám, hogy bevezessem a mondanivalómat. Nekem erről a mondókáról a férfias és nőies hangszerek jutottak az eszembe.
- Igazad van, Vilmám! Vivaldi is ellentétek hangutánzásával ábrázolta akusztikailag az évszakokat, akár mások a vihart a hangok kavalkádjával, erejével, s a harmonikus békességet, a szerelmet, szeretetet tiszta és halk dallamokkal.
- Ugye, mennyire csodálatos? Mennyire boldogok lehetnek azok, akik tudnak zenét komponálni különféle hangszerekre, hallják a fejükben a dallamot...
- Igen, ők a született zsenik. Zenével minden érzést ki lehet fejezni. Én mikor szomorú voltam, lassú, mély dallamokat pengettem a gitárommal, hangulatomnak megfelelő énekekkel vigasztaltam magam. Miután egy félóra, óra eltelt, már örömódákat adtam elő, vagyis a zene feledteti a szívvel a szomorú tapasztalatokat.
- Nem is lehet zene nélkül élni, hiszen a muzsika a világ közös nyelvezete. Sokan azt gondolják, hogy a szívhez szóló dallamok elveszik az erőt, befolyásolják a gondolkodást, meglágyítják az embert, de az én véleményem az, hogy zene nélkül sivár lenne az ember élete.
- Igen, szükség van naponta zene hallgatásra, hogy ünnepivé emeljük a monoton hétköznapokat. Ezek szerint nekem az egész életem egy állandó ünneplése a fennköltnek, nagyszerűnek, a csodának. Érdekes, drága Béla, hogy a zene és a matematika összefügg szintén egymással, mint ahogyan a mindenség összes értelme a tanultakkal. Csak állandóan gyakorolni kell azokat a nagyszerű dolgokat, amiket egyszer magunkévá tettünk.
- Nem létezne zene matematika nélkül, drága Vilma! Te is, amikor gitározol, a lábaiddal adod hozzá a ritmust. Nem mindegy a hangjegyek rövidsége és hosszúsága sem, éppen olyan, mint a beszéd időmértékének számtanja, időben mérhető. A tánc szintén zene és matematika, amikor látjuk a villámgyors pörgéseket, ez eszünkbe sem jutna róla.
- Bélám, nagyon sokan vitatkoznak azon, hogy valóban léteznek-e férfias és nőies hangszerek, vagy ezt csak a régiek fogták rájuk.
- Egy bizonyos, hogy a kürtzengés, trombita valahogyan összenőtt a háborúval, a katonasággal. Biztos, hogy a lányok is megtanulhatnak rajtuk játszani, de hatalmas tüdő kapacitás szükséges hozzá.
- Nekem azt javasolták annak idején, hogy válasszam a fuvolát. Nagyon nőies és légies. De mikor az emberek közölték velem, hogy a fúvós hangszereken játszóknak elmegy a foguk, inkább a zongorára esett a választásom.
- Pedig a zongorára is a férfias jelzőt osztották ki...
- Nem is ment nekem, drága Béla! Ugyanúgy voltam vele, mint az autóvezetéssel. Két kezemmel két dallamot kellett volna játszanom, a láb teljesen más funkciót töltött be. Ha lett volna otthon zongorám, lehet, hogy szorgalommal hamar megtanultam volna...
- Nagyon híres női zongoristák és orgonisták vannak... Aztán abba hagytad a zongora tanulást?
- Igen, olyan hangszert választottam, mely líraiságban a nőiesség kifejezője, a gitárt. Legszívesebben lanton tanultam volna, de nem lehetett beszerezni. Érdekessége a tanulmányomnak az, hogy bár nem voltak hosszú, gitáros ujjaim, addig gyakoroltam, míg meg nem tanultam minden hangnak a helyét, bár ilyenkor fel kellett emelni az ujjaimat, hogy odébb helyezzem a húrokon.
- Jó, hogy megtanultad, drága Vilmám, így minden szívedet érintő dallam részeddé válik egészen.
- Nem is elégít ki a zene hallgatás, bár az is igaz, hogy amelyek engem megérintenek, azok kicsit el is varázsolnak, az ember beleborzong egy szép dallamba, vagy tiszta hangba.
- Igen, drága Vilma, a hangoknál is érvényesül az ellentét. Nem véletlen, hogy áriáknál is különféle hangok szerepelnek. Bevallom, a szopránt én nem igazán szeretem, a szövegét is csak ritkán értem.
- Én is így vagyok vele, Bélám! Legszívesebben mezoknak adnám a szoprán szerepét is, férfiaknál a baritonnak. De szükség van a basszusra is. Érdekes, hogy az Isten hangját legtöbben mennydörgőnek ábrázolják, én pedig a nagybetűs szerelmet csak lágynak, szeretetteljesnek tudom elképzelni.
- Biztos vagyok benne, drága Vilma, hogy mindkét Isten a teremtésben egykor megnyilvánult. Harciasnak gondolom a mélyebb hangút, szeretőnek a lágyat. Erről sokan elfelejtkeznek. A gonosz, sötét erők tombolását is démonikus kacajokkal, háborúkkal lehet zenében ábrázolni, tánclejtésekkel, csatadalokkal előadni.
- De ami harmonikus, tiszta, a művek végén a megoldás, amikor mindig a jó győzedelmeskedik, csak mennybéli muzsika lehet. Éppen ezért nem szeretem a drámákat végzetes kánonokkal való befejezéssel. A dráma valamilyen nagy belső békétlenségre figyelmeztet, ellenkezik a természetes élettel. Egy időben pedig a tömeg kedvenc műfaja ez volt, megtöltötték a színházakat. Rájuk is igaz volt a mondás, hogy cirkuszt és kenyeret. Ezt kell adni a népnek, a sötét lelkűek ezt szeretik, akár a mostaniak a való világ kiábrándító ábrázolását.
- Ez már, drága Vilma, nem természetes ellentéte a csendnek és a zajnak, még csak nem is utánzata, nem tartozik a valós természetes életéhez az embereknek, de rákényszerültek a csőcselék természetének elviselésére. A hangzavar nem a tisztes hazáját védők háborús hangja, hanem győzelmi tombolás.
2015. szeptember 21.