A macska bajsza méri a távolságot,
s belülről szorít a szörnyeteg,
sóhaj visszhangja hangtalan szivárvány,
átokként megreked a tüdőben néma hang.
Borz alomként bűzlik orrom alá kínom,
dögszag kór fekélye megmérgez,
könyvhalom fölött ideges a rángásom,
az ember történelem könyvtárban vesztegel.
Türkizkék színben látom a világot,
megkékült lábakkal idegesen járok
fel-le, össze-vissza nyughatatlanul,
majd egy helyben toporgok és mormolok
szavakat, melyek enyhet nyújtanának.
Már annyira régóta várok,
a remény életet adott a napoknak.
Nem bírom tovább, elég!
Kiáltásom jajongva visszaveri a tükörfény,
a Nap is egykedvűen küldi sugarát.
Hát nem értitek, elég volt!
Nem bírom tovább!
Orkán, mennydörgés, villámlás,
mi kell még Nektek, hogy értsétek,
sok volt az értelmetlen szenvedés!
Türelmetlenség nem erény,
de a sokkal együtt jár,
a megterhelt gondok, gondolatok, tettek
kívánják, s vonzzák az eleget.
2015. február 1.