Űrhalál-hidegség tilinkoló hangja, óriási tűz isteni illata együtt, egymás ellen, a sátán néma. Fogságuk hatalmas. Erőm hitem az emberben, ennyi, több nem lehet. Önkielégítésem hiánnyá vált. Bizalmat és szeretetet éreztem, egyoldalúan. Sért minden igazságtalanság, a legerősebb bajnoka a szónak, győz az érzések felett. Ki ellenem van, jutalmat arat. Lehetetlen elfogadnom a sikerét a megváltottaknak. Skizopren refrén zengett a kiolvasott tanok és könyvek közben és után. Egyesek ünnepeltek, mások művészi hajlamokkal szolgáltak. Súgtak nekik, felpörgött gondolattal zenéltek és írtak.
Az ember jótékonykodik néha a szavakkal, hazudja a szeretetet, míg a szív hiányérzettől gyötörve vágyik a valós érzésekre. Néha koldulja a napi betevőt, elég egyetlen levél, egy kérdés, a nagy hitetők becsapása, mikor érdeklődnek hogyléte felől. Ezek az érdeklődések nem rögzülnek, nyom nélkül törlődnek. Marad a magány.
Ő, a világom volt, a szívemben lakozott. Eltaszított. Vesztettem, sokáig marcangolt, hogy lemondjak róla, kiszakítsam magamból. Várakoztam, lehetetlennek tűnt, hogy az egyetlennek nem hiányzom, képes nyugodt álmot aludni, előtte nem kíváncsi rám, nem köszön, nem kíván jó éjszakát.
Értéktelen és terhes nyűgtől szabadult egy pillanat alatt. A világ megszűnt létezni. Nincsen életkönyvem, hogy lapozhassak, kínom megértését vártam, szívem megtartását a bizonytalan és fájdalmas jelenben.
Ki hallott még egyoldalú ember-szeretetről? Pedig létezik és dőzsöl a szív-fájdalmak fölött, lenéz és visszaél, míg a másik csodál, rajong és boldog. Egy darabig, míg a nagy csaló, a szerelem eltakarja a valóságot. Valamikor létezett, egymásra ritkán találtak. Néha felkiáltottak, íme az ember, kit a meg nem értés övezett tisztelet és szeretet helyett. A neve a békesség, becsület, igazságosság és szerelem.
2016. október 16.