Díszes hajótatján ülök
az egri Székesegyháznak,
s elképzelem echoját
a hajdani koncertnek,
látom szemeim előtt
a muzsikusokat, s hallom
a zenekart a tiszta énekhangokkal.
Ekkor a mester int:
Adagio! - s a harmadik tételnél
kényelmes metronómra váltanak.
Nincs nemesebb és felemelőbb
a nagyzenekari muzsikánál,
nem született hatalmasabb
a barokk muzsikánál, amikor
az idegenek együtt csodálták
a pompázatos hangversenyt
templomuk ékeivel!
Egyszer talán megismerem
a muzsika gazdagságát,
s a letűnt világ égi utasait.
Egy akkord megszólít, nekem szól,
talán engem jelent, életem románcát,
mely gyors ütemben vágtatott tova velem.
Koráloknak mezejére érkezem,
s már a tenger morajlása az ütem,
fantáziám repít a vízi világba,
s a kékségben meglelem
elveszített reményem.
Lágyan ring a tenger,
himbálóznak a hajók,
s engem leszakadt hintám ellenére
himbál a hullámzás fel-le
az elveszett Idő fogaskerekén.
2013. október 30.