Anna és édesapja szokásos vasárnapi útját tette meg a csendes, kihalt temető felé, ahol édesanyja nyugszik születése óta. Sírja egy csodálatos emlékmű, az anyát ábrázolja, mint költőnőt, kezében könyvvel. Hosszú haja a derekáig omlik dús fürtökben, vékony darázsdereka hátul lazán megkötve, földig érő báli ruhája szoknya része dús redőkben omlik alá.
Édesapja gyakran olvasott a könyveiből vitéz Diószegi Jenőnének, Franciskának. A lélek tisztasága, alázata és finomsága mutatkozik meg minden művéből, s még valami: a világ szolgálata. Igen, ez a finom asszony lelke harmónia húrjait a világ és az emberek szolgálatába állította, pedig mennyien óvták, védték, arra hivatkozva, hogy gyenge egy asszonyi lélek a politikához, a világ megváltásához, ugyanúgy, mint gyermekteste erőtlennek bizonyult a gyermekáldáshoz, a fájdalom elviseléséhez, melyet a gyermekszülés jelentett. Nem is bírta ki, belehalt az új élet fogadásába. Diószegi gróf mély bánatba merült, de a leányát becsületesen nevelte, nem felejtkezve meg egyetlen pillanatra sem szeretet igényéről, hiszen neki az anyát is pótolnia kell, belül mégis hordozta a magányosság csendjét, mely megtörte szívét, úgy érezte, a szerelem és boldogság abba a sírba lett eltemetve mindörökre.
Mikor esténként mesélt Annácskának, szemei könnybe lábadtak, s ez a csendes zokogás rosszabb volt bármi másnál. Anna a feleségének folytatása, hasonmása. Csodálatos énekkel kápráztatta el környezetét, mikor apja hallotta, megrezdült minden porcikája a gyönyörűségtől.
Odaértek a sírhoz. Anna elhelyezte bordó királyi rózsáit a sírvázába, melybe apja először vizet öntött, majd elszavalta édesanyja legkedvesebb versét a Békét a világnak címmel.
Franciska ilyenkor letekintett a felhőből, s mosolygott. Látta az édes gyermeket, látta egyre szomorúbb férjét, s ismerte a titkot, ami nemsokára be is következett. Ők ketten jelentettek egy csillagot az égen, egymás nélkül egyik sem létezhetett.
Diószegi nemsokára ágynak esett. Az orvos megállapította, bár egészsége tökéletes, lelke már a másik világban jár, nem hozhatja vissza semmi, még leánykája megható ragaszkodása és szeretete sem. Egy reggel nem ébredt fel többé. A gróf ajkai mosolyogtak, mint aki valamilyen gyönyörűséget látott. Sírja a neje mellé került, mintha összenövesztették volna őket.
Anna árva maradt teljesen. Rokon nem lévén, a birtok eladósodása miatt az Árvaházba került.
Itt éltek azok a gyermekek, akiknek nem voltak szüleik. Anna hamar barátkozott, megszerette őt az egész közösség. Tanította őket énekelni, verselni, de az édesapja hiánya egyre jobban erőt vet rajta, szomorúvá vált. Időnként elkísérték a sírokhoz, s ő magában szavalta saját maga által kitalált kis versecskéit, melyek egyre jobban árulkodtak szeretet éhségéről. Az anya és apacsillag meghatottan nézett rá a felhők felől és hallgatta a kívánságait.
Egyszer egy kiskutyát talált. El is nevezte Pamacsnak, mert úgy nézett ki, mint a fehér festékbe mártott ecset. A kiskutya állandóan ott bolyongott az Árvaház körül, ahol Anna mindig megtalálta hű barátját, bármikor is szaladt felé az udvarra. Az Árvaházat hatalmas park övezte. Egykor uradalmi birtok lehetett, most a gyermekek otthona és játszótere. Szükségesek a fák, hogy a reá kötött hintákon játszhassanak, vagy fára mászhassanak, ha éppen arra van kedvük. Anna általában sétálgatott pár komolyabb gyerekkel és verseket szavaltak, megvitatták az olvasott könyveket. Pamacs boldogan lépkedett mellettük a fűben.
Egyik téli vasárnapon elindult Anna Pamaccsal a távoli temetőbe szülei sírjához. Jégvirág volt a sírok dísze, a hidegség átjárta vékonyka testét, s sírva borult a sírokra, kérve szüleit, ne hagyják tovább is árván, egyedül. Vékonyka perelinje odaragadt a sírokhoz, majdnem megfagyott, amikor Pamacs üvölteni kezdett, felhívva az arra járók figyelmét a gyermekre.
Ekkor egy kéz érintette finoman, felsegítette a jéghideg testet a sírokról és felemelte állát. Anna zöld fátyolos szemei rátekintettek a temetői látomásra, először azt hitte, az édesanyja leszállt a felhőkből. Egy kalapos, finom dáma hölgy állt előtte, aki a gróf egykori barátnője volt. Megfogta a kislány kezét és kifaggatva, hol lakik, elkísérte az Árvaházba. Az árvák háza valóban betöltötte azt a hivatást, mely miatt létrehozták, kevés gyermek maradt meg ott sokáig, minden anya lelkű teremtés ott találta meg gyermekét.
Ilyen volt a dáma hölgy is, Mária. Hamar elintézte az örökbe fogadást, s férjével, báró Bojtorján Andrással boldogok voltak, hogy ilyen csodálatos királynői külsővel rendelkező, csicsergő, énekes és verses pacsirtát fogadhatnak otthonukba. Pamacs vakkangatott örömében, amikor sétáltak a kastély óriási kertjében. Annácska vígan dalolta nevelőapja nevéről költött dalocskát: ,,Bojtorján, lélek lép a lajtorján", s valóban ott lépkedett Anna a nevelőszülők keze alatt, mint egy apró kis csillag a felhők közül, ahol az anya és az apa lélek még ragyogóbban csillogott, s a csillaguk betekintett minden éjszaka a kisleány szobájába, akinek ajkairól örökre eltűnt a szomorúság, aki csak látta és hallotta, öröm költözött a szívébe.
2012. november 5.