Pulyának pulya – mondta anjukom,
mikor fogadtam gyermekeimet.
Rám hárult egyedül a
kettős szülői felelősség,
én lettem a gondoskodó,
s egyben a családfenntartó.
Mikor az apró kezecskéket
megérintettem vigyázva,
nehogy megszorítsam véletlenül,
már jól tudtam,
tőlem függ a lányaim sorsa,
kötelességem méltó az anyasághoz:
embert kell vigyáznom,
meghagyva saját személyiségében.
Játékosan tanulták meg
a becsületet, a példázatokat,
életmesékből, dalokból
ismerték meg a nagybetűs életet,
nyelvi, zenei játékokból
az élet próbáinak elviselését.
A szeretetük erőssé,
határozottá tett engem,
megingathatatlanná.
Az angyal! - szólítottak a hátam mögött,
s nem tudták, két csöpp emberke
felelőssége lenyomatát
viseltem, mint egyetlen
értük dolgozó ember,
kinek soha nem volt más
segítsége, csak számtalan akadály.
Kiolvastam sok segítő könyvet,
felkészültem gyermek fejjel
a gyermekek fogadására,
akár a házasságra.
A többi bennem volt,
tanítói hajlamomat kamatoztattam,
azt hiszem, jó útravalót hagytam.
Örök az anyaság, ők kislányaim
maradnak még nagymama korukban is.
Soha nem múló aggódás és törődés
kezdődött a születésükkel.
Egyik közös énekük így szólt:
„- Én három éves vagyok. - Én másfél éves.
- A z én nevem Betti. - Az enyém Gitti.
- Az idősebb én vagyok. - A dundibb én,
de nem veszekszünk szent a béke köztünk már idén.
Mi egy ágyban alszunk, úgy pihenünk.
- Én az ujjam szopom. - Én cumizok,
az uzsonnán testvérin megosztozunk,
mi ketten összetartozunk.
-Kéz a kézben járva
egy boldog nyárra várva, jó, jó, jó,
tarka réten ketten
szállunk önfeledten, jó, jó, jó.
- Megvédem bárki ellen is, akárki bántja,
mert nincs a földön
nála jobb kis hugikácska,
de jó így ketten színes álmot szőni
és az égig nagyra nőni,
jó, jó, jó, de jó így jó, jó, jó!”
2014. november 17.