Egy emberöltőnyi hosszú szenvedés
kísérte Ágnest. Végtelen feledés,
ahogy múlik a jellem, külső szépség,
úgy válik enyészetté az egészség.
Évről év, napra nap, jőnek évszakok
-
s élete egyszer igazságot kapott -,
álmodozás a megmentés csodájáról,
ez élteti, s mesél gyermekkoráról,
példázatot tanít tapasztalásból,
vigyázza lépteit sokaknak, s mástól
soha segítséget még nem kérhetett,
régi porcelánszív is a múlté lett,
már régóta nem szó-tüskék hullanak,
iszonyata fertelemnek – és vannak
ki nem mondható és felfoghatatlan
cselekedetek. Tömeg öntudatlan.
Hatvanhétben hintás magyar kislányként
riadtan dalolt szárnyaló madárként,
míg két karját megkötözte a sötét,
nyomorult lett, nem csillapítja éhét
a késői étek, s mert a hiány minden,
anya-szeretet, szerelem álom-kincsen
ábrándozott sóvár-szív életében,
kifosztották, gyásza világgal ér fel.
Nincstelen jobbágy a jó ember régen,
nincsen segítség, megértés, éden,
a természetben ritkán gyönyörködik,
másé a nap is, rá nem is világít.
Hordozza testében a betegséget,
tiszta szíve élteti reménységet,
az erő magját ülteti naponta,
csodavárás és szeretet alkotja.
2014. szeptember 8.