Olyan ez a csend, melynek mélyéről kiált a szeretet, mint a tengerfenék némasága, vagy az űr szikrázó kiáltása. Én csak egy világ-terhekkel megírott lap voltam, melyet kiolvastak, majd szétszaggattak. Megdermedtem, mint az izzó kék csillag az őt körbevevő halál hidegség fogságában. Már a jeladásra sincs erő, szememben kancsal a győzelem. Meghasadt a Föld és fejre állt, mint egy szerencsekerék, melyet a féktelenek pörgetnek. A gonosz léte fenn, az embereké odalenn. Már meghalt a fájdalom, mert nem igaz a mondás, hogy nem engednek tovább szenvedni, mint amit elbírnánk. Mikor átlépte a tűréshatárt, meghalt a lélek. Egyetlen életben tartója a szeretet lett volna, mely tilossá vált, akár a hold az időjelek végén. Véres tintámmal írtam, míg a könyvszereplők szégyene hála volt. Milyen hatalom az, mely sorsukat megváltotta, s hiába a vers, a rajz, melyeket szinte senki sem ért. Háborgó tengerként kavartam fel az iszapot a leplezéssel, megállt minden józan ész, melyet túlhaladt minden történés. Egyetlen szeretet-szó elég volt, hogy bizakodón felkeljek, elhittem, hogy én is létezem, fontos a személyem. Leírtak ismét, a csend sóhaja a látomás, hogy egyszer élhetek úgy, ahogyan születtem, olyan szépen és örömmel, mint az ember.
2016. szeptember 23.