- Béééla! Ugye, elmegyünk majd a szülővárosomba a búcsúba augusztus 20-án?
- Drága Vilma, amikor oda készülünk, minden alkalommal átéled az ijedt gyerekkorodat. Mielőtt anyáddal találkoznál, már napokkal elébb félelmet és szorongást érzel.
- Valószínűleg újra élem azt a rengeteg ok nélküli megaláztatást, a jelentgetései miatti érthetetlenséget, a meghurcolásait, hallom a visítozásait, amikor mertem enni egy fél szelet száraz kenyeret.
- Akkor van értelme odautazni?
- Tudom, hogy nincsen, de fáj, hogy még mindig nem tudja felfogni, mit tett velünk.
- Remélem, nem akarsz ott ebédelni?
- Legszívesebben egy szállodába mennék. Ma is azt kérdezte telefonban, hogy én miért készítek vacsorát, amikor ő soha nem reggelizik és vacsorázik. Valószínűleg magából indult ki akkor is, amikor minket hosszú éveken keresztül éheztetett, azt hitte, hogy a levegő és a víz jóllakat. Egyszer, amikor elzavart dolgozni gyermekfejjel odahívott magához a szalagban, adott két falat húskonzervet.
- Szégyen! Együtt dolgoztatok és elnézte, hogy éhgyomorral légy egész nap! Hogy lehet ezt elfelejteni és megbocsájtani? Hogyan gondolod, drága Vilma?
- Valami húz a szülővárosomba, talán apa és nagymamáék emléke, míg együtt éltünk, csak szépeket tapasztaltam, meg rengeteg törődést, szeretetet, melyet anyám szitkozódása és toporzékolása tett mindig tönkre.
- Hogyan ünnepelted addig a búcsút?
- Kaptam apától kb. kétszáz forintot. Felvettem a kék jersey ruhámat, melynek fehér csipkegallérja volt és hozzá kék szandált. Unokanővérem kontyba tette a hajamat. Kis retikülömbe tettem a dinnyés cvekkert, gondoltam a felnőttekre is.
- Ma már nem lehet ilyen hasznos dolgokat kapni!
- A római templom előtt volt a búcsú, a kirakodóvásár. Nem emlékszem, hogy apával előtte voltunk-e a templomban misén. Arra sem, hogy akkor miről prédikálhattak. Vásároltam magamnak, ami éppen megtetszett: gyűrűt, kistükröt, hajcsattokat, aranyláncot a derekamra.
- Mézeskalácsokat is vettél?
- Igen, magamnak mindig egy tükrös mézeskalács szívet, testvéreimnek bicskát, meg hasonlókat, a családnak mézeskalács süteményeket. S amikor visszafelé tartottam, a piacon mindig árultak dinnyét. Egy forintért vettem egy hatalmasat, alig bírtam cipelni.
- Gondolom, méltányolták otthon, hogy mennyire figyelmes vagy...
- Egyedül apa, a többieket nem érdekelte, nem szerettek engem.
- Emlékeztettek a búcsún árult tárgyak valamire?
- Most utólag anyám pá-pá köszönésére. Már érzem, sejtem, hogy ugyanolyan szimbólumok voltak, mint a karácsonyfa díszek és figurák. Valamennyi egy letűnt világot jelenthetett.
- Szóval erre szeretnél emlékezni, arra a rövid időre, amit szeretteid között tölthettél jólétben és előkekelően...
- Nem is fogtam fel addig, hogy mennyire jó dolgom van. Azzal foglalkoztam, amit szerettem: énekeltem és megvigasztaltam mindenkit. Boldog voltam, mikor együtt takarítottam, főztem, játszottam, futballoztam apával. Így kell a házi munkát megtanítani, ennyire egyszerűen és ő mennyire tudta ezt... átadta nekem az örökséget.
- Még szép ruhákban is jártatok mindhárman!
- Igen, apa megvásárolta mindig a legdivatosabbakat nekünk. Én piros ballonkabátot kaptam, hozzá piros masnis kalapot, a testvéreim elegáns öltönyben jártak és kalapban. Anyám eljárt ismeretlenekhez, hozott nekem ócska ruhát. Én nem akartam felvenni, úgy éreztem, hogy lealacsonyít engem. A ruhám ugyanúgy engem jelentett, mint bármi más és azt gondoltam, hogy ezzel mindenki így van.
- Anyád jelenetei állandóak lehettek...
- Igen, szinte naponta toporzékolt. Volt, amikor cibálta ki visítozva a szőlőt a kertben és ugrált a virágokon. Amikor apa nyulat és csirkét vágott, magán kívül volt, azt kiabálta neki, hogy gyilkos. Apa mindig mondta állatvágáskor, hogy ne nézzünk oda, mert az állat szíve érzi, hogy sajnálják és akkor nem fog meghalni.
- Apukád mit mondott nektek anyád jeleneteire?
- Azt kérte, hogy ne nézzünk oda, megpróbálta lecsendesíteni és bevinni a házba az ágyára.
- Két össze nem illő ember...
- Úgy érzem, hogy az én emberségem is sárba lett taposva, később mások részéről is. Amint mások megérzik az emberséget, egyből megaláznak, maguk alá rendelnek.
- Később honnan vettél ruhára pénzt?
- Sehonnan, ötszáz forintos fizetésemből vásároltam néha ruhaanyagot és megvarrattattam valamelyik varrodás ismerősömmel. Téli ruhára meg egyáltalán nem tellett, csak egy ötszáz forintos nyári keki kabátra, abban jártam télen is csizma nélkül. Ennivalóra sem futotta, csak fizetéskor apróságra. Így egyetlen vigaszom az ének volt, azzal jóllakattam magamat.
- Látod, nem jó, ha lemegyünk a búcsúra a szülővárosodba, ezek a rossz emlékek annyira felkavaróak, de azt hiszem, elfelejteni sem lehet őket sohasem. Neked a szülővárosod az emberhez méltó élet sárba tiprását jelenti. Az otthon ott van, ahol a szív, a tiéd meg itt van mellettem biztonságában a szeretetnek.
- Igazad van, Bélám, 1967-ben lezárult a szép korszakom, én is búcsúbáb lettem, akinek úgy köszönnek, hogy pá-pá.
2016. augusztus 8.