Azon a pompázatos és élményekkel teli nyáron felhőtlenül boldog voltam. Akkor ismertem meg Pétert. Vártam rá egy életen keresztül türelmesen, s válás után húsz évvel nem gondoltam arra, hogy valamikor is szívem ideáljára bukkanhatnék. Őszintén szólva nem is foglalkoztatott, már lemondtam az igazi, őszinte szerelemről. Először életemben láttam egyszerre a külsőt és a belsőt is. Talán ehhez is fel kellett nőni.
Elhatároztuk, hogy együtt töltünk pár napot a hegyekben, tiszta vizű tavacska mellett. Még el kellett intéznem pár apróságot, kivettem szabadságot. Vásárolni készültem, s tusolás közben észrevettem egy dudort a hónaljamban. Majdnem elájultam a felfedezéstől. Irány a házi orvos, majd a mammográfia.
Kétszer ismételték meg a vizsgálatot, majd közölték, hogy keressem fel a legközelebbi kórházat, ahol szövettant vesznek.
Péter hívott:
- Szervusz egyetlenem, készülődsz?
- Igen, lassan mindennel készen vagyok – feleltem, de a hangom árulkodott a belső viaskodásról.
- Mi a baj? - kérdezte, ő is észrevette a változást. Érdekes, hogy míg boldog az ember önfeledten csacsog kissé kislányos kristályhangon, melybe időnként belevegyül egy-egy zenei hangfoszlány. Igen, a szerelem is olyan, mint a zene, a szívet teljesen elvarázsolja.
- Akkor holnapután hajnalban indulok, majd érted megyek...
- Várj, Péter, lehet, hogy el kellene halasztanunk most az utazást...
- Nem értem, mi történt Irénke?
- Korainak tartom még a nászutazás-féle nyaralást, halasszuk későbbre!
- Egy világ dőlt most össze bennem! Majd később beszélünk! - felelte Péter, kissé dühösen. Férfi ésszel nem érthette, hogy nagy baj történt. A férfi a vonakodásra különféleképpen reagál: lehet dühös, vagy csalódott, mindkettő az imádott lényről lehámoz egy láthatatlan csodálat-lepelt.
Mostopathia műtét elvégzése vált szükségessé, mivel jóindulatú volt a tumor. Üzenetet hagytam a telefonon Péternek, hogy ne keressen egy darabig. Inkább válaszok nélkül hagytam, minthogy beavassam a drámába, ami engem ért. Ez a nőiség és a hormonok tragédiája, a kialakult betegség titkolásával mindenki előtt. Jól tudtam, hogy őszinte beszélgetéssel lehet, hogy megmenthető a szerelem, mégsem akartam, hogy Péter lássa, hogy milyen elesett vagyok és kiszolgáltatott. Ilyenkor kellene egy jó pszichológus, aki segít feldolgozni a terheket, vagy bárki, akivel meg lehet osztani a félelmeket.
Pár nap múlva megműtöttek, majd kemoterápia következett. Már a harmadik után alig bírtam magam vonszolni, annyira legyengültem. Száműztem magam körül még a legapróbb porszemet is, nehogy fertőzést kapjak valamitől. Gesztenyeszín dús hajam szálai hullani kezdtek. Hányingerem ellen gyógyszert szedtem. Eltűntek nőies idomaim, lefogytam. Nézegettem magam a tükörben: igen, ilyen a beteg ember! A gyógyulás fontosabb mindennél! - biztattam magamat, s nem hajtottam álomra a fejem anélkül, hogy valamivel meg ne örökítsem a napjaimat. Naplót vezettem, melyben leírtam állapotomat, érzéseimet. Sötét és halálos gondolatok kísértettek.
Festettem, de csak vízfestékkel és temperával. Kezdetben csak kopasz fákat és asszonyokat, testükbe rajzolt fekete góc jelével, őszt az elmúlással. Nem tagadom, felvetődött a halál gondolata, főleg, amikor összeaszott csontjaimra tekintettem. Túlélni - ez volt egyetlen gondolatom. Péter telefonjaira nem válaszoltam, talán le is írt már engem, ahogyan általában a férfiak szokták azokat, akikben csalódnak. Többé nem része az életüknek.
Elővettem a gitáromat és bús dalokat énekeltem, közben potyogtak a könnyeim.
Elhatároztam, hogy betegségemet megosztom másokkal és azt is, hogyan éljük váljunk túlélőkké! Sírva búcsúztam azoktól, akiknek áttétes lett a rákjuk, s már nem tudtak rajtuk segíteni. Úgy gondoltam, hogy az élet utolsó napjait szebbé kell tenni mindenáron.
Meghirdettem a betegeknek egy optimista klub-foglalkozást. Kaptam hozzá helyiséget az egyik művelődési háztól. Kevés összeadott pénzzel indultunk. Festettünk, zenéltünk, énekeltünk. Több volt a bús dal, de órák végére már vidámakra tértünk észrevétlenül. Tartottuk erősen magunkat. Nagyon jól éreztük magunkat ahhoz képest, min mentünk keresztül. Megfigyeltem a festményeknél, hogy ugyanúgy belerajzolják testükbe a rákot sötét színekkel, ahogyan én is tettem. A gyógyulás reményére viszont mindig feltűnik a szivárvány, vagy a szabad madár szimbóluma. Már szinte minden művészeti ágra kibővítettük az órákat. Egyesek verseket írtak, ezt hangosan és örömmel olvasták fel a többieknek. Minden vers a fájdalomról és a reményről szólt. Hogy még nagyobb legyen a siker élményük, megjelentettem a verseket az egyik hetilapban, ahol az irodalmi rovat szerkesztője régi ismerősöm volt. Már közösen harcoltunk a gyógyulásért, hittünk magunkban, a bennünk rejlő erőben, mely ilyenkor úgy tört elő bennünk, akár főnix madárból a varázslatos tűzerő. Halálos kórral küzdöttünk, de az élet igenlés és életszeretet győzedelmeskedett. Egyre többen lettünk, a helyiség kicsinek bizonyult. Már naponta tartottam klub foglalkozásokat, volt, amikor többet is. Könyveket cseréltünk, bölcsesség gyűjteményeket olvastunk az élet nagy kérdéseiről. Visszatérés volt ez a természethez, a természeteshez, mely nemcsak gondolatban valósult meg, hanem tettekben is, mint az étel fogyasztásban. Vitamindús ételeket fogyasztottunk, mellőztük a vörös hús fogyasztását, csökkentették a cigarettázást. Az elveszített természetes egészség fegyverével, a természet minden erejével felvettük a harcot a végzetes kór ellen.
A súlyosabb rákokkal küszködőknek megaranyoztuk utolsó napjaikat, emberhez méltóan búcsúztak el az élők közül. A temetéseken, ha tudtunk, részt vettünk közösen vásárolt virágcsokorral és felolvastuk írásaikat, vagy idéztük az elveszített klubtagunk fontosabb gondolatait. Hatalmas baráti csapattá kovácsolódtunk, mi lettünk a tanácsadók és pszichológusok is egyben. Megtanultuk kezelni a családtagokat, akik még mindig képesek voltak az igazságot elleplezni, nehezükre ment a búcsúzás a súlyosabb betegektől. Megmagyaráztuk nekik, hogy utólag semmit sem lehet átadni, addig gyönyörködjenek egymásban, míg megtehetik. Meg a legfontosabb a szeretet gyógyító ereje.
Elérkezett az utolsó kemo kezelés ideje. Megünnepeltem egy szelet tortával. Útközben vettem magamnak egy szál bordó királynői rózsát. Tudtam, hogy lelkesítenem kell a kedvemet, mert az élet mégis kegyes volt hozzám, hiszen rosszabbul is végződhetett volna a daganatos betegségem.
Egyik nap új rákos beteg érkezett a klubba. Bemutatkozott. Ismerősen hangzott a név: özvegy Málikné. Nagyon le volt gyengülve. Beszélgettünk, megnyugtattam, majd a foglalkozás végére megérkezett a fia, Péter. Szemben álltunk egymással, ő kissé lehorgasztott fejjel, mint aki bűnbánatot érez. Már ekkor felvállaltam magam a betegségemmel, bátran álltam tekintetét. Mindent tudtunk egy pillanat alatt. Ő azt, mi történt velem, miért nem jelentkeztem, s én azt, hogy csalódottsága után elfelejtett. Ennél őszintébb és igazabb egyetlen beszélgetés sem lehetett volna. Szívünkből a szeretet nem múlott el egyetlen pillanatra sem. Én az erőmet köszönhettem neki, ő pedig a munkájában ért el sikereket. Gazdagabban és győzelmesen kezdtük el új életünket.
2015. november 27.