Rozsdaszín avarba öltözött az erdő.
Természet imádó ember, a tekergő
csodálja ősz-apót, a nyár temetőjét,
s lesi elmúlásban rőt szín keverőjét.
Világosság ura égről elbujdosott,
szürkeség világol, hűvösség beosont,
s mint akit anya szid komoly bánatára,
úgy hullik a fáknak szét lombkoronája.
Ősszel a természet még nem aluszik,
csak készül nyugodni. Szívünk is álmodik
örök nyárról, s szerelem csoda-pillanatáról,
mikor lüktet a vér kezünk vénájából,
s kéz a kézben járva újra felszikrázik
sejtjeinkben milljó kis érzés, s nem ázik
le arcunkról többé a negédes nevetés,
kettőnk őstitka lesz a földi csevegés.
-
Mesélj nekünk – kérik a fák avar-úntan -,
milyen volt egykoron barnába borultan
őszi erdő, s hegyek, kerestek-e felleget,
kedvelték temetni a természetet!?
-
Tudjátok, erős fák, az erdő oly' régen
szolgája embernek friss levegőjével,
fenyői oxigént termelnek a földnek,
beárnyékolják mind az egész völgyet.
Mókusok, cinegék, őzek és szarvasok,
s erdei állatok nagyon szorgalmasok,
télire vackokat készítnek maguknak,
s ott a hideg elől hóban majd elbújnak.
Lehulló levelek trágyái a földnek
és komposzt gyanánt ünnepelnek,
hasznukat találják, erejük megadják,
szép őszi temetőt fedik, nem siratják.
Világunkban minden valakinek szolgál,
ez a természet-rend, így mindenki jól jár,
ősz-apó rozsdásan büszke ruhájára,
s hamar hó kerülhet színes dunnájára.
2014. szeptember 9.