Kohut Katalin: Az Idő int

 

 

Szívemben vagy az öröm és bánat,

egyszer zokogok, máskor nevetek én,

lelkem hív, de nem járok utánad

örök-lakóm, te a világ féltekén.

Bizalmam hatalmas, hőn szeretlek,

hiányod dermedt csend, hang nélküli szó,

erőm karjai tőled eredtek,

azóta” lettem állandó búcsúzó.

Láthatatlan fonál köztünk izzik,

lelkendezik velünk a vénséges föld,

csillagok ember-létünk irigylik,

bólogat a frigyre ezer éves tölgy.

 

Napkincsem neved, egyesül az út,

Az Idő int, minden perce hozzád fut.

 

2016. február 15.