Mézzel bevont tisztaság,
fényben termett bölcsesség,
örömhozó csendesség,
halhatatlan dicsőség.
Elmélyülten lépkedem,
kezemből peregnek
aranyló levelek,
a természet csodája,
a pihenésre térés
halk megnyugvása
visszahozza a régmúltat,
mikor a lélek, érzelem, értelem
harmóniája uralkodott,
az igazság szentsége ragyogott,
s az aranykor boldogsága
meghozta a békességet,
a jellem jobbításának erényét
isteninek tekintették.
Képzelem magunkat
a mindentudó kánaán
őszi levél forgatagában,
a természet által kínált
évszak napszínű nászruhájában.
A mindenség a tanúnk,
mikor „színek robbannak
aranyszikrát szórva,
s teremtődik a fényben
a két ember-arany.”
2016. október 17.
Idézőjelben: Menyegző című régi versem