„ A vadász ül hosszu méla lesben,
Vár felajzott nyílra gyors vadat,..-„
(Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka)
Eduárd és Jenő jó barátok voltak. Minden évben együtt vadásztak.
Ebben az évben elkerülte őket a vadász szerencse, nem találtak mást, csak pár elhullajtott agancsot. Nyúl akadt a puska végére egy-kettő, de nagyon gyorsak voltak, hiába állt a vadászles mögött a két vadász néma lesben.
A vadászles az erdő közepén egy tisztás mellett a fák között volt, onnan könnyen átláthatták a terepet, hallani lehetett, amint megzizzent egy falevél, megzörrent a bokor.
A tisztás közepén tiszta vizű tó csillogott. Oda vezetett az állatok útja, ha inni akartak. Vaddisznók ritkán csörtettek erre, a szarvasok, mintha elkerülték volna a környéket.
Jenő és Eduárd elváltak, Jenő átment a tisztás másik részébe, s ott elrejtőzött a bokorban. Veszélyekkel járt a szétválás, mert bármilyen neszre lőhettek, s maguk is okozhattak ilyen zörgéseket. Bizonyára így történnek a vadász balesetek is.
Egyszer csak Eduárd halk léptek neszezésére figyelt fel. Már alkonyodott, a nap ereszkedőben egyre kevésbé tűzött, nem vakította el a látást semmi sem. Mégis fényességgel ütközött a férfi tekintete. Jobban erőlködött, szemei elé helyezte a kezét, de még így sem látott mást, csak fényességet, amely lépked a harmatos fűben. A fényesség egyszer csak testet öltött, s akkor vette észre, hogy a fény közepén egy csodálatos, fekete hajú leány halad a kékvizű tó felé. Ott belegázolt a vízbe és csengő-bongó hangon énekelni kezdett. Állatok sereglettek abban a pillanatban köré, megjelentek a vízben a hattyúk, a vadkacsák, récék, vadlibák, feje fölött az erdei madarak, s a szelíd őzek, szarvasok is odafutottak hozzá.
Eduárd nem hitt a szemének, csak arra gondolt, Jenő nehogy lőjön, nehogy eltűnjön a látomás. Egy tizennyolcas agancsú szarvas lehetett a király, ő vezette az erdei sereget, szarvával el lehetne dicsekedni akárhol, erre minden vadász büszke lehetne.
Eduárd közelebb lopózott és látta, hogy a leány fűvel eteti állat seregét, melyek a tenyeréből ettek. Ilyen csodálatos hajadont még soha nem látott. Szeme úgy világított, mint az ég kékje, dereka darázs vékony, csípője ringása kecsesen követi a lábak lépteit. S az a mennyei hang, amely ért az állatok nyelvén is! Megborzongott a férfi, de csak egyre Jenőn járt az esze, vajon ő észlelte-e a látomást, észreveszi-e az állatokat.
Odament a leányhoz egészen közel, udvariasan megszólította. A leány ölében éppen egy szarvas feküdt, egy vadász meglőtte és ápolta, gyógyfűvel gyógyította a vérző sebet. Szemeiből könnyek patakzottak az állatra, s a szarvas hálásan nézett a leányra, könnyeitől felélénkült, egyből lábra pattant.
Eduárd el is nevezte magában a leányt a gyógyítás tündér-angyalának.
A leány észrevette a férfit, fogadta a halk köszönést és hellyel kínálta maga mellett. Beszédbe elegyedtek. Mint kiderült, az erdő őrzőjének és főtündérének leánya volt, aki érti az állatok nyelvét, ezért naponta megkeresték őt, ha valamelyikkel baj történt. A vadász megsimogatta a legnagyobb szarvas fejét és az állatok befogadták azt a férfit, aki addig ellenségük volt. A szeretet gyógyít, a kemény szív megváltozott, megfogadta, soha többé nem vadászik az erdő állataira, hadd éljenek békességben. A leány búcsúzáskor megajándékozta Eduárdot egy olyan medállal, amelyet, ha megdörzsöl, ő egyből ott lesz mellette, vagy ha bajba került állatra lel, a medál meggyógyítja.
Így történt, hogy Eduárd és az erdő tündére örök-barátságot kötöttek.
Jenő szerencsére semmit sem észlelt a történtekből, mert mély álomba zuhant a tisztás másik oldalán, s mire felébredt, eltűntek az állatok és az erdő tündér leánykája Eduárd nagy bánatára.
A vadászles most is ott áll, mint egy oltár felékesítve virágokkal annak emlékére, hogy itt pillantotta meg először Eduárd a csodálatos teremtést, itt tanulta meg értékelni az állatok szeretetét, itt dobbant meg a szíve a lány csengő hangjára. A vadászles zarándokhely lett, idemennek a szerelemre vágyók, a harmatos fű és állatok szeretői, tisztelői az erdőnek és lakóinak.
2013. május 2.