Valahol egy asszony
tövisekkel cipelte
kiszáradt kút szemekkel,
gyönyörű testét.
Diadal, rontás a neved!
Akkor sem szólt,
mikor szeretetet temetett.
Bármilyen csapás súlya érte,
földre hajlított fejjel
vonszolta inkább életét.
Szája nem nyílt panaszra,
a zokszó is megrekedt.
Egyszer épphogy kivirult,
amit az igaz szerelem
beköszönte oly' égi tűzzel ért el,
hogy feltámadt az örök-asszony,
rövidre szabott Idővel.
A titok csendje oldódott,
másképp a hallgatás feszültsége
megölte volna finom lelkét.
Majd végtelen mesét kezdett,
s a bábkirályok ríttak,
lehet, sokan próbálkoztak...
Nem mondhatta el senkinek,
kitárta hát a világnak,
és akkor csillapodott a háborgás,
a titok napfényben kiáltott,
a jogossága az igazság,
társa minden hű barát.
2016. február 16.