Élt egyszer egy szomorú, szőke fürtös kisleány. Hiába próbálták jókedvre deríteni, nem sikerült. Amikor a többi gyerek teli torokból nevetett, Anna még boldogtalanabb lett, s értetlenül nézte társait.
Egyik nap találkozott egy kisfiúval, aki bánatosan ballagott az utcán.
Anna egyből rokonszenvet érzett iránta. Megnézte, merre megy a kisfiú az utcán, s másnap ugyanabban az időpontban Anna is ott termett, hogy ismét láthassa búbánatos arcát. De a kisfiú nem jött el.
Harmadnap is elment ugyanarra a helyre, de a kisfiút többé nem látta azon az útszakaszon. Anna különöset érzett: szomorúságot legbelül, valahol a szíve tájékán. Eddig ok nélkül volt szomorú, de most oka lett az érzésnek, melyet igazából eddig nem ismert.
Egy napon megvágta az ujját, be kellett menni a kórházba. Ekkor észrevette a kisfiút, amint pizsamában sétál a folyosón. Felbátorodott, odament hozzá és megszólította:
- Szervusz! Anna vagyok. Mi történt veled, hogy a kórházba kerültél?
- Szervusz Anna! Az én nevem Péter. Súlyos betegségem van, gyógyíthatatlan.
Anna másnap elment meglátogatni. A kislány könnyezett az ágya mellett, sírt otthon, mikor senki sem látta. A rák győzte le gyönge kis gyermektestét Péternek. Anna teljes szívéből azt kívánta: bárcsak meggyógyulna és együtt játszhatnának!
Így is történt. Péter legyőzte a betegséget és Anna már a kapunál várta hazamenet. Nevettek egymásra. Mennyire csodálatos a nevetés! Ilyen a boldogság, az öröm?
Nagyon jó barátok lettek és soha többé nem váltak el egymástól. Anna nevetése fényként cikázott Péter kis szívén, gurgulázó hangját hallotta akkor is, amikor nem volt mellette.
Azóta mindketten akkor a legboldogabbak, amikor sikerül egy-egy ember szomorú arcára mosolyt csalni. Addig-addig faggatják őket bánatukról, kedveskednek nekik, míg el nem felejtik bánatukat.