Egy hegedűtok volt a kezében, benne egyetlen kincse, melytől soha nem vált volna meg. Ha a járókelők, akik átnéznek rajta, mint egy ablakon tudnák, hogy eredeti Stradivari hegedű van az ócska, piszkos tokban, biztosan kirabolták volna. Senki nem tudja, csak az aluljárók népe, jó messzire megy, hogy szórakoztassa az átutazókat, adjanak számára pár forintot, hogy napi ennivalóját megvehesse, megigyon pár pohár meleg teát, kávét, hogy ébren tartsa megdermedt tagjait. Élni kell, túlélni a dermesztő téli hideget. Az élni akarás egyetlen túlélő ösztöne, mióta az utcát járja hajléktalanok módjára, vagy valamilyen csodára vár?

Sok ember meghallgatja játékát, páran megállnak előtte és csodálkoznak muzsikáján, néhány zeneszakértő is akad közöttük, de egy sem hívná meg magához, vagy megkérdezné, hogyan jutott ilyen siralmas állapotba.

A koldus megáll egy élelmiszer kirakat előtt. Gyomra hangosan jelzi a test kívánságát. Azután belép, s mindenki megdöbben kopott, rongyos ruházata láttán, mintha azt akarnák, hogy őt ki se szolgálják. Alázatosan megáll a gőgös eladó előtt és egy kér tíz deka szendvicshez való szalámit, vásárol hozzá két zsemlét a közösből, melyet naponta oly’ sok kéz megtapogat, válogat a portékából.

A pénztáros undorodva veszi át tőle a pénzt. A férfit ez nem zavarja, megdöbbenéssel veszi tudomásul, hogy az emberek ennyire közönyösek és lenézőek a segítségre szorulókkal szemben.

Mikor négy napja elhatározta, hogy koldusnak öltözve bejárja a várost, nem tudta, mire vállalkozik. Tél van, megdermed minden tagja, s már a hajléktalanok szállásán is ki akarták rabolni. Furcsa világ ez, a koldus koldust rabol, de miért lenne ez másképp náluk, mint a gazdagoknál? Ott húz mindenki hasznot a másikból, ahol tud, csak a gazdagság eltakarja a szem elől a másik megkárosítását, ritkán kerülnek törvény elé ügyeik. A pénz egyfajta védelem, az igazság régen a pártját fogja, övék a jog, a törvény és a tisztelet.

Ismét az aluljáróba indul, s kiveszi a drága hegedűjét, muzsikálni kezd. Ekkor egy fiatalember lép melléje, s hangosan tapsolni kezd. – Bravó, bravissimo Mester! – kiáltja. A tömeg megáll egy pillanatra, a csodálkozástól kikerekednek szemeik. A fiatalember örömmel üdvözli a művész tehetséget, nem ismeri, de a játéka emlékezteti valakire, aki ugyanilyen csodálatosan használja hangszerét. Nem tudta, hogy vele áll szemben, csak színpadról hallotta játszani.

Ekkor adakozni kezdenek az emberek, egyre több pénz hull földre helyezett kalapjába.

Mi történt? Megtudták, hogy a koldus tehetséges, s a művész szíve felmelegedett látva, mégis csak jók az emberek, azt, aki kitűnik valamivel a koldusok közül, többre értékelik nyereségeskedés reményében, vagy önhibájából utcára került semmihez sem értő társainál.

A világ soha nem változik, az emberek, bár sietve járnak-kelnek, csak akkor figyelnek fel valakire, ha valaki felhívja rájuk a figyelmet. Így történik meg, hogy naponta millióan éhen halnak, mert éppen senki sem figyelt rájuk, pedig elég egyetlen egy hang, egy tábla egy vak ember elé, vagy bármilyen segítés ahhoz, hogy napi betevője a koldusnak is meglegyen.

A menedékhelyek létesítése kevés, mert köztük is vannak gonoszak, akik lopásból, erőszakból élnek. Az önhibájukon kívül koldussá lett embereknek munkára lenne szükségük, megtudni, mit dolgoztak, hogy az ennivalóra valót megkereshessék, s legalább egy albérleti kis szobácska árát kifizethessék. Ez lenne az egyetlen megoldás – gondolkozott el a hegedű művész.

***************

Aznap este már nem aludt az utcán. Megtudta, milyen a szegénynél is nyomorultabbnak lenni, elhatározta, megírja a Koldusok lelkesítő indulóját.

A hangjegyek villámgyorsan rajzolódtak ujjai alatt, fejében hallotta a hangszeres muzsikát, s miután befejezte gyorsan kottázását, kórusművet is írt szöveggel zenéjéhez.

A próbák idején mindenki csodálkozva hallgatott, ilyen szép, lelkesítő, ugyanakkor gyászos indulót még soha nem hallottak. A bemutató napján kiplakátolták a városban, hogy ingyenesen lép fel a híres hegedű művész, meghívja a város összes koldusát az előadásra. Nem tolongott a tömeg, az előkelő dámák és urak elmaradtak, de a nép tódult be az ajtókon együtt pár koldussal, szociális intézmények vezetőivel, akiknek szintén elküldték a meghívókat.

A gyerekkórus a színpadra állt, a művész bemutatta kísérőzenekarát és a kórust, majd a műve címét: A koldusok indulója következik.

Ne járd az utcát reménytelen,

Vár rád is munka és segítség,

Fontos vagy, csillanjon a szem,

Tiéd lesz a jövő és az egészség…

A három szólamú kórusmű gyermekhangokkal csoda volt a kísérő zenekarral együtt, s a szakszervezetek ,szociális hálózat üzemeltetői fejében megvalósuló tervek elérték céljukat. A koldusok lelkesen távoztak, örömük határtalan volt ezen a különleges téli hangversenyen, boldogan tekintettek a jövőbe, reményük óriássá nőtt.

2012. november 13.