„A korai siker borzasztóan rossz tanítómester. Ha valaki lényegében felkészülés nélkül eléri az elismerést, később viszont olyan helyzetbe kerül, amelyben fel kell készülnie, akkor ezt nem lesz képes megtenni. Nem tudja, hogyan kell.”
Chris Austin Hadfield
Azt hiszem, elméletben sikeres embernek születtem. Legalábbis erről árulkodik gyermekkorom és minden hozott tehetségem. A gyermek előtt nincsen lehetetlen, produkálja magát mindenki előtt örömmel, de sokan nem ismerik a született tehetségek igazi valóját, összetévesztik ezt a gyermek másoknak tetszeni akarásával. Engem letört, amikor láttam, hogy anyám dicsekszik velem és mérhetetlen szomorúságot éreztem ilyenkor. Én magam miatt énekeltem, magam miatt tanultam hangszereken szorgalmasan naponta több órát, azért, hogy mindent megismerhessek a zene világáról, valamint az összes slágert, népdalt, operettet, filmslágert, legalábbis, amelyeket megvettek nekem kottán. Születés- és névnapomra csak kottákat kértem ajándékba. Biztos vagyok abban, hogy a gyermeknek felnőtt a lelkivilága, s a szülőnek csupán annyi dolga van, hogy gondoskodjon a biztonságáról, ellátásáról, hogy teljes mértékben kibontakozhasson. Soha nem fogtam fel sikernek a szerepléseket, örömet okoztam elsősorban magamnak, egészen addig, míg biztosítva voltak az emberi körülményeim. Utána már nem szívesen léptem fel, megtapasztaltam a soha nem ismert érzést, a lámpalázat. Ez azt jelentette, hogy már nem vagyok szabad, nem szárnyaltam, sőt állandó bűntudat-féle érzéssel járt a lámpaláz. Egyetlen módja a leküzdésének a felhőtlenség.
Aztán bekövetkeztek 1971-től a sikertelen évek. Elment a hangom az Országos Népdalfesztiválon. Nem az érdekelt, hogy rám senki sem kíváncsi már, hanem az a szeretetlenség, amit a szívem hordozott. Fájdalommal is lehet alkotni például verseket, de az már nem szárnyalás, hanem nehéz sors velejárója. Mikor verseket kezdtem írni, elkönyveltem az írást megváltozott személyiségemnek, már ez nem én voltam. Kívülről láttam magamat és szégyelltem a versírást, soha nem voltam emiatt büszke rá, mint arra sem, amikor nem magam miatt vettek észre mások, hanem ajánló kellett egy-egy irodalmi helyre. Megalázó volt és mint írtam, szolgaságban írni lehetetlen. Írtam az életemet, írtam a vezetett álmokból – melyek hirtelen jelentkeztek egyik napról a másikra, s már itt újabb terhelést figyeltem meg, mert az ember nincs összekötve senkivel, soha sem álmodik – verseket, gyerekverseket, novellákat, mint kiderült a könyvekhez tartozó apokalipszist. Kinevettek engem, hogy ne énekeljek Bródy dalokat. Azt hittem, hogy ők a nagyok, elismertem őket, mint a többieket is egészen két évvel ezelőttig. Hirtelen jött sikereimmel nem tudtam mit kezdeni, illetve a megjelenésekkel, egyáltalán nem voltam büszke rájuk, nem értékeltem őket. A megjelenés nyilvánosan csupán annyira érdekel, hogy az igazságokat napvilágra hozzam. Örömmel fedeztem fel Márai Sándor írói mesterségről szóló idézetét, mely szerint az író egyetlen feladata az igazság és az ember szolgálata bármilyen körülmények között is. Az írót egyetlen dolog hátráltatja, mégpedig a szabadsága elvétele.
Őszinteségem születésemtől kísér, még soha nem hazudtam, azt hiszem, a hazugok születetten azok. Soha nem voltam nyílt, a véleményemet másokról, a világról, melynek egy kis beszűkült részében engedtek kallódni engem mindig magamban tartottam. Most már nem bírom tovább, azt hiszem, az eleget már régen túlléptem. Már nem tudok örömöt nyújtani másoknak, elfoglal a saját fájdalmam, kínom, míg sok-sok kis kereszten át a világ felé feszülök. Várom a gonosz játék végét. Pár éve tudtam meg, hogy a fordítások nem is voltak igazi fordítások, én csak nyersfordítások szavait és formáit adtam a kilencvenes években. Ismét van okom szégyellni magamat, de ezt nyíltan felvállaltam. Amelyeket én fordítottam magamtól, azok elvesztek a könyvégetésben, de a tartalmuk örökké megmarad, mert minden egyes írásomat, mesémet, fordításomat, versemet a világ-történelem könyvtára jelentette az én sorsommal. Fontos bizonyítékok, de vajon kinek is kellett volna a hatalmas anyagot átnyújtani, mégpedig azzal, hogy ez volt az én tönkretett életem?
Ahányszor sikeres lettem volna, mindig történt valami, ami irigyeknek volt köszönhető. Egyszer kiplakátoltak Egerben, hogy megyek gitárral fellépni. Az egyik daljátékomat szerettem volna előadni. Előző nap kórházba kerültem borzalmas láthatatlan világbeli felvonulás után. Természetesen az eseményeket nem értettem és nem hívhattam ki semmiféle kutatókat, egyedül az egyik hetilapot kerestem meg telefonon, akik ilyenekkel foglalkoztak.
Fogságban csak írogatni lehet össze-vissza, ahogyan az embernek eszébe jutnak a történések, néha dühösen, s ha még ezt a kevés esélyt is elveszik, megalázzák az embert naponta, mint ahogyan tették velem az egyik irodalmi helyen, akkor már mindent feladva. Érthetetlen voltam én és pár beavatott ismerősöm az irodalmi oldal üzemeltetőivel szemben, akik megnemesítették az én kiborulásommal az engem megalázó tagot, sőt futtatták folyamatosan, megjutalmazták havonta. Nem értettem, hogy miért kap jutalmat, sikerélményt a másokat megalázó, kitúró személy, nem értettem az adminisztrátorok viselkedését. Neki minden engedélyezett volt, nekem semmihez sem volt jogom, egyedül hallgatni. Megnemesítették egy év alatt, én voltam az ára a sikerének, annak, hogy megváltozzon. Már most biztosítva lett a jövője, a karrierje.
Előadták a Kikelet ünnepe című mesejátékomat, azt hiszem, gyerekkorom óta először éreztem azt az előadáson egyetlen rövidke pillanatra, hogy milyen a valódi siker. Felszabadult voltam. Ekkor jött a csapás, a régóta tartó búcsúmnak az irodalmi oldalról való eltávolításom vetett véget. Elveszítettem az egyetlen embert, akit a szívembe fogadtam, bár apránként, óvatosan mertem és tudtam felfedni helyzetemet. Nagyon féltettem.
A tagok híresztelnek mindenfelé, egyik azt írja maga helyett, hogy miért nem gyógykezelnek engem, a másik az erkölcsömet támadta meg. Mindkettő sorsa velem lett elhordoztatva 1961. óta. Hárman lázadtak fel nyilvánosan legalábbis az igazság miatt, illetve támadnak folyamatosan és híresztelnek. Ők a sikeresek. Végig néztem éveken keresztül a dicsekvéseket szó nélkül, csak belül forrtam az indulattól, mert tudtam, hogy nem maguknak köszönhetik. Egyikük még azért is kitámadott, mert jól tudtam régen – a múltban – helyesen írni. Ezt sajnos sokan nevették régen is, nem tudtam, kik vesznek engem körül.
A primitív karmikus lények sikere torz, személyiségüket, ha van nekik ilyen rossz irányba változtatja. Gőgösséget eredményez a nem megérdemelt siker. Ez azt hiszem, megmagyarázza a féktelen média sikereseinek viselkedését is.
A hetvenes, nyolcvanas években kicsit jobban éreztem magam nehéz helyzetem és naponkénti megalázásom ellenére a családom részéről. Tanítottam. A gyerekeknek éneket, nyelvi játékokat, az osztálytársaimnak magyart. Versenyeztem a matematika tanárral a számtan példák megoldásában. Nekem ez természetes volt, azt éltem ki, aminek születtem.
Egyszer rendeztem egy Mixpóban kiállítást. Megfestettem egy hét alatt százharminc cserepet egy festőművész ismerősöm segítségével, melyek a verseim, fordításaim alapján készültek. Gyerek műsort szerettem volna adni, s mikor a fejem felé tették a bömbölő hangszórót, két nap múlva ideges lettem és hazavittem mindenemet. Ismét kórházba kerültem, ahol kitámadtak az orvosok, hogy biztosan önbizalomhiányom volt.
Azért választottam ezt a mottót, mert költőnőnek titulált időmben azt hiszem, nem érdemeltem sikert. A költőnek rengeteget kell tanulnia ahhoz, hogy mindenben meg tudjon nyilvánulni, vagy hozzá tudjon szólni. Én csak magam adom egyedül, többre nem vagyok képes. Soha nem akarok költő lenni, mert ez fájdalmas és felemelő is egyben, de csak akkor igaz, ha őszinték az érzések, szívből áradnak a sorok, akár a szép ének. A tehetség születik, de a mesterséget, mint kottázást, meg kell tanulnia. Már értem, miért nevezték magukat a régiek dalnokoknak. Ehhez is szükséges a szabad gondolkozás, a szárnyalás, s egyetlen célja lehet, az emberré nemesítés.
2015. augusztus 7.