Léggömbként siklik felettetek, néha fel-feltűnik, s kigyúl benne a parázs,
olykor hatalmas tűzlánggá válik és máskor fagyossá dermedt óriás.
Rég áhított, nagyon óhajtott aranygömbünk örökre elrepül a széllel,
sodorja egy ismeretlen, múlttá porlott másvilágba, dacolva a téllel.
Visszahívnám – fényjelre visszajön, de kevés az elnémult remete csöndje.
Sok-sok ember kéne, hatalmas fényözön, s visszaszáll a szeretet a földre.
Remeteként éltem sok-sok éven át egyedül, alázottan, kihasználtan.
Sötétség erői közepén tűrtem sorsomat, magányomban várakoztam,
fülemet a jövőre tapasztottam, az északi szelet egyre faggattam,
jön-e még szebb jövő, amikor szívem többé már nem magányos, boldogtalan.
éjjel-nappal írta két kezem az életem, pályázgattam, de tilos volt nekem,
semmi sem lehettem, még remete sem, iszonyat a neved márvány-végzetem.
2014. november 22.
Fotó: Internet