Már akkor öt éve éheztünk, nélkülöztünk. Az iskolában leromlottak a jegyeim, mert nem volt még tollam, ceruzám, radírom sem. Kenyérgalacsinból gyúrt golyóval radíroztam a füzetemben, amitől jó mázgás lett. Inkább nem mentem iskolába. Lógtam, Melindával. Ő volt az osztályban a leggyengébb tanuló, könnyen rá lehetett beszélni arra, hogy iskola helyett csavarogjunk. A magyar tanár egyszer észrevett minket az utcán és szemrehányón rám szólt:
-
Melinda kell Neked, csavargunk Kohut Kati?
A földig süllyedtem szégyenemben, ugyanakkor a csodálatom irányában megváltozott. Csalódtam benne, mert nem érdekelték a megváltozott körülményeim. Hideg volt a házban, nem volt ki mosni, takarítani. Én kimostam magam és öcsém ruháit, vasalóval megszárítottam télen egyetlen pulóveremet. A vasalótól teljesen szétnyúlott a garbó nyaka. Még akkor nem volt centrifuga, hogy reggelre megszáradjon. Éhen nem lehet iskolába járni, egész nap korgott a gyomrom. Restelltem nagymamától menni ebédelni, mondani neki alárendelt helyzetemet. Soha nem panaszkodtam, tűrtem némán érthetetlen sorsomat.
Nem volt többé karácsony, névnap, születésnap. Vilia estén én csempésztem könyvet a testvéreim helyére, aláírtam a nevemet és ráírtam az évszámot. Nem tudom mai napig, örültek-e a figyelmességnek. Nekem kellett volna már kilenc évesen vállalni a felelősséget a család szétbomlása miatt, viselni a terheket, amihez még nagyon kicsi voltam.
Nem volt kabátom, csizmám, csak egyetlen rövid szoknyám és egy pulóverem. A szoknyát is az unokanővéremtől kaptam, én aljaztam fel girbe-gurbán kézzel, ahogyan elgondoltam. Sivárság és szeretetlenség vett körül, a meg nem értettség, a figyelem hiánya. Senkinek sem voltam fontos többé, senki sem figyelt rám.
Mostohaapám mellett nagyon megalázó élet várt rám, de továbbra sem láttak el minket, míg Jani bácsi húst hússal evett. Nekünk csak titokban lehetett elcsenni fél szeret kenyeret, melyet megkentünk az éppen ott lévő bűzös rántott hús és egyéb zsírral.
Nagymamám meghalt hirtelen. Jutka, az unokanővérem maradt ott karcsai férjével és nagynénémmel. Jutka továbbra is ki volt szolgálva, csak most nem nagymama végezte a cselédmunkát, hanem Piri néni. Kézzel mosott, nem volt mosógépe, de minden hétvégén nagy lavórokban áztatva a ruhákat, ágyneműket patyolat tisztaságban tartotta a házat. Engem áhítattal töltött el a kék szalon, ahová csak ritkán engedtek bejárást. Jutka férjhez menetelekor eladták a kék szalonbútort.
Jutka miatt ritkán mentem hozzájuk, mert kiskoromtól csúfolt, először a hangom miatt, mert neki nem volt hallása. Szerintem irigy volt, azért alázott meg. Hallatlanul cinikusan vágta hozzám mondatait. Nekem ilyenkor összerándult a szívem. Egyszer azért csúfolt ki, mert mondtam neki, hogy minden este könyvet olvasok.
-
Milyen intellektuális lettél! - mondta gúnyosan.
Egy napon elhatároztam, hogy meglátogatom a nagynénémet. Mesélte, hogy apa a kezeibe temette a kezét, úgy sírt, hogy Magdi, vagyis anyám megakadályozta azt, hogy engem magához vegyen. Jóval később, asszony koromban árulta el, hogy miket híresztelt a városban, azt mondta, hamarabb nem érthettem volna meg.
Nagynéném már évek óta várt rám. Elővett egy piros-fekete csíkos bojtos kötött sapkát és átadta nekem azzal, hogy arra várt, felmenjek egyszer. Nekem kötötte a névnapomra.
Nagyon nagy hálát éreztem és jóleső melegség öntötte el a nehéz terheket cipelő szívemet. Kötött sapkája mai napig – igaz bojt nélkül – ereklye nálam, soha többé nem válok meg tőle. Az egyetlen ajándék, ami azokat a nehéz éveket jelenti, amikor mégis gondolt rám szeretettel és gondoskodással valaki, apa nővére.
2013. december 20.
Fotó: Internet