Az öreg már maga sem tudta, mióta él a Nagy Hegycsúcson magányosan, korhadó faházában. Az idő múlását sem érezte már. Minden elveszett az időspirálban: neve, származása, múltja.
Teljesen átadta magát környezetének, beleolvadt: szíve, lelke .embersége. Élete maga és a Virágoskert szolgálattá vált.
Magánya mégsem volt társ nélküli, ott élt vele a FÉLELEM. Bárhol volt a házban, a virágos kertjében.
Mellette van még a Sötét Völgy a félelemre okot adó urával.
Néha beszélgetett magával. A félelem uralta, érezte a Sötét Völgy urát, ahogyan hallgatózik és a Hegycsúcsot akarja uralni, mint minden mást a Völgyben.
E rettenetes hatalom ellen, ami megbilincselte lelkét, csak a Virágoskertje nyújtott oltalmat, meg kell védenie minden áron.
Aznap is kiment háza elé, hogy a lenyugvó Nap utolsó sugarainál körül nézzen. Első pillantása a hegyoldalra esett, ahol félénken pillantott a Virágoskertjére, mint egyetlen kapaszkodóra. Szíve mindig hevesebben vert, ha oda nézett, minden nap életével játszott.
A kertjében ott nyíltak a múlt virágai, pálmák, orchideák, mandragórák, havasi gyopárok, liliomok, kaktuszok, török szegfük, krizantémok, s minden egykori nép híres növényei. De ott rügyeznek a jövő dús koronájú tölgyfái, gesztenyefái, bükkfái, szilfái, kékeszöld hamis ciprusai, örökzöld fenyői, a déli kókuszdió fái, s a sivatagi tamariszkusz, hibiszkusz, boroszlán, valamennyi nép fája. A múltat egyesítette a jövővel, megmentette a ritka növényeket. Mivel a múltat elfeledte az öreg, nem tudta, hogy az egykori Olimpüsz népénél milyen fontos volt a hibiszkuszfa, mikor a nagy kőasztalok mellett ették gyümölcsös süteményeiket, s írták leveleiket a kőpadokon. Ösztönösen mentette át ezeket a növényeket a jövőbe, mintha azt akarta volna, hogy örökké emlékezzen rájuk az, aki megtalálja őket.
Haragudott is a Sötét Völgy ura, aki már szinte az egész Földet elsöpörte, kietlenné és kopárrá tette, vérrel ültette be a gazokat, melyek egyre jobban szaporodtak ágas-bogas bozótosokkal együtt.
Az öreg többszáz éve élt már a hegycsúcson, talán ezért is lehetett nyugodtan és biztonságban, kimaradt a háborúkból, mikor nemzet nemzet ellen, ország ország ellen támadott. Egykori népét is elfeledte, de még azt sem mondhatta el, hogy a a Földet szolgálja, mert csak végezte naponta monoton munkáját.
A félelem megbénítja az embert, megdermeszti a tudatot, talán ez az állandó készenlét volt az, ami mindent feledtetett vele, kitörölte az emlékezetét.
Egyszer csak árnyék takarta el a Napot, kiterjesztett karokkal fekete köntösében, mint egy vészjósló óriási madár terjesztette fekete köpönyegét a Virágoskert felé a Sötét Völgy ura. Hatalmas szélvészben jött, a fák is földig meghajoltak, a virágok szirmai lehulltak. Majd óriási hidegség ölelte át az öreget, havas eső hullott alá az égből, hogy megfagyassza a növényeket. Ezt követte az afrikai forróság, gyorsan egymás után, ekkor tikkadtan szomjazták az éltető vizet a múlt és jövő növényei. Haragudott az egykori népekre, a jövő túlélőire is a növényeken keresztül a sötétség képviselője, de a legjobban fájt neki a virágok, nemes fák látványa. Bántotta szemeit a harmónia, a vidám színek, barbár szívének sértés volt a szépség minden megnyilvánulása.
Az öreg elfeledte egykori tudományát, a szivárvány szövetséget az ég Teremtőjével, mely ekkor megjelent szemei előtt, s ő oda menekült a szivárvány-hídra, mely menedéket nyújtott neki, s kellemes esővel együtt a Nap gyógyító sugarai egyszerre kedveskedtek a Virágoskertnek. A Teremtő személyesen jött megsegítésére! Még sincs egyedül ebben a világban? Nekiadta a szivárványt jelül! A tűző Nap sugara a Sötét Völgy urát elkergette, addig űzte, míg lakhelyére nem érkezett, s ott világított felette, míg a gyomokat, gazokat ki nem égette, a sötétséget el nem űzte. A Sötét Völgy esőerdővé változott, pillanatok alatt nőttek sudár-magasra fái, a sötétség birodalma megsemmisült.
Az öreg, akit a félelem megbénított, emlékezni kezdett, papírlapokat hozott és írni kezdte egykori letűnt idők történelmét, hogy fenn maradjon a Virágoskertjével együtt a jövőnek, a holnap népeinek. Már tudta, hogy több hozzá hasonló ember élhet a világon, s mint több száz éves történelmi tanúnak, kötelessége van az utókorral szemben, mert a múltból táplálkozik a jövő, amit egyszer elvetettünk, annak magvait aratjuk, csak olyan jövőre számíthatunk, amit két kezünkkel építettünk. Az öreg megvívta csatáját, szabadon szárnyalt fantáziája, már nem bénította meg a félelem. A Virágoskert a Hegycsúcson örökké pompázik és terem mindig új növényeket, olyan emberiség szolgálatára várva, akik gyönyörködnek a szépségben, szívük szeretettel telített.
2012. július 8.