Gyermekkorom egyik kedvenc slágere, hogy nem akarok mindenáron férjhez menni. Ösztönösen énekeltem, nem fogva fel a szavak jelentését, mit sem tudva a házasságról. Nem vettem észre a fiúkat, illetve teljesen egyenrangúnak gondoltam őket velem. Az iskolában a lányok sokkal fejlettebbnek, értelmesnek, tehetségesebbeknek bizonyultak, s így a diákszerelem, rácsodálkozás a másik nemre kimaradt az életemből.
Hivatásomat gyakoroltam egész nap, hajnaltól napestig: énekeltem. A rózsaszín világ nekem a kádat jelentette, ahol legszívesebben összes szabad időmet töltöttem, mert soha nem volt vége az áriáknak, népdaloknak, slágereknek, operetteknek, filmslágereknek, melyeket kicsiny korom óta kívülről megtanultam. Pótoltam a forró vizet, mikor már hidegnek éreztem és csak csilingeltem csengő hangon. Egyetlen örömöm az énekelés volt, a gyönyörűséget a szépségere való rácsodálkozás jelentette.
Kettétört a karrierem, miután mostohaapám lett, s nem engedtek továbbtanulni művészeti iskolában. Elnémultam, mint a kalitkába zárt csalogány, majd varróleányként ismét énekeltem az asszonyoknak a szalagban, miközben korgó gyomrom hangját elfojtotta a gépek zúgása. Reggeli szünetben csapvizet ittam, hogy valamennyire oldja az éhség fájdalmát. Itt láttam meg őt, a Bródy hasonmást, aki mélyen leértékelte a lányokat, s már akkor estétől dalolva mulatott. Szívem megérintette az erős bariton férfihang, de későbbi felismerés szerint ez inkább megrettenés lehetett, mint csodálat és szerelem. Két véglet találkozása volt ez, a szívből éneklőé és a dorbézolva mulatóé, akinek nem voltak érzelmei. A végletek nem vonzzák egymást. Mikor előzetes ismeretség és beszélgetés, állandó sértegetés után megkérte anyámtól a kezemet, hozott magának születésnapomra ajándékba egy üveg Club Whiskyt, amit egyedül el is fogyasztott. Az ember teste csak szerelemben válik befogadóvá, ekkor felkészül az anyaságra. Így történt, hogy semmit sem tudva a férfitestről, a szerelmeskedésről állandó otthonról történő elzavarásom következményeként, meg hogy ő látott el napi ennivalóval, az eljegyzés napján, május elsején megtörtént az aktus. Mások májusi virágkosarat kaptak ekkor, én megismertem a fallosz titkát. Talán nem véletlen mondták régen, hogy vannak szerelem gyerekek. Egyből teherbe estem.
Kora gyermekkori felnőtté válásom és komolyságom miatt a vicceket soha nem értékeltem. Mégis egyet megjegyeztem és soha többé nem felejtettem el. Melyik a leghosszabb alagút? A nő. Bemegy a gyors, kilenc hónapig megy a teher, azután kijön a személy. Valahogy így történt velem semmiről sem tudva a várandóság ideje egyedül, félelemmel az ismeretlentől, a szüléstől, mert férjemet nem érdekelte az állapotom, ő tovább folytatta mulatós életvitelét. Szorongtam, mikor a szülőszobába kerültem, szembe néztem a hentes kinézetű orvosokkal. Egyikük közölte velem, hogy lekvár vagyok. A főorvosnak nem voltak érzelmei, rám ripakodott, hogy tanuljam meg tűrni a fájdalmat, miután már majdnem egy napja tartottak a kétpercenkénti fájdalmak. Addigi egyetlen rossz élményemet az orvosokkal kapcsolatban fokozta a gyávaság, amit erőként könyveltek el magukban. Egy fizikailag és lelkileg nekik kiszolgáltatott ember mást vár az orvosi hivatást űzőktől.
Március 7-én, a születésnapomon Nyilas órában megszületett barátnőm és későbbi társam az élet rám rótt nehézségeiben. Csak néztem rá, hasonmásom helyett kifejlődött bennem a férjem alakja és arcformája.
Ő volt az egyetlen ajándék, akit kaptam a hosszú terhek elviseléséhez, pótolva a virágokat, szép ruhákat, utazásokat, sikert, s mindent, amitől megfosztott lettem. Felébredtem a sötét alagút fogságából, már tiltakozom a végtelen terhek ellen, mintha örökké tartana a vajúdásom, az a remény, hogy egyszer emberhez méltóan élhetek.
2015. február 23.