Amikor egy kislány amolyan igazi igazságérzettel rendelkező békítő bíró, amikor észreveszi a szomorúságot a felnőttek, a másik gyerek arcán, s mindent elkövet, hogy kifaggassa őket, mosolyt csaljon az arcukra, amikor énekével felvidítja a környezetét, az öregeket és nagyszüleit, amikor nem állja meg, hogy naponta meg ne simogasson valakit, vagy ne ölelje magához, akár egy tyúkot, macskát, vagy a hűséges kutyust, akkor már tudjuk, hogy a kishercegnő él közöttünk. Azt várnánk, jól tudom, hogy a lábai nyomán virágok nőjenek, s szájából drágakövek hulljanak, de ilyen hercegnők a valóságban nem léteznek. Az egyedüli nemesség a földön nem öröklődötten adott, hanem született kiváltság: lélek-nemesség. Szemmel is látható, hiszen a nemesség kívül-belül maga a csoda.
Hilda egy kisvárosban élt, illetve csicsergett, mint az énekes pacsirta. Dalaival ámulatba ejtett kicsiket, nagyokat egyaránt. Göndör fürtjeit hátrafésülve hordta, vénuszi külsejét mindenki ámulva nézte.
Volt egy kedvenc ruhadarabja, amire nagyon büszke volt. Ez a csipkeszélű, két nagy zsebbel ellátott fehér köténye, melyet hátul hatalmas masnival fogott össze. Ez a kötény néha kincseket rejtett magában. A környékbeli bunkereket, réteket, erdőszéleket járva hol hóvirággal, hol ibolyával megrakottan érkezett kedvenc szomszéd bölcs, öreg barátaihoz. A nénik és bácsik szívesen beszélgettek Hildával, tudták, hogy bármilyen titkot megőriz és mindenkivel együtt tud érezni. Megfőzték neki a reggeli beköszönéskor a szokásos Cikória kávét, majd együtt elfogyasztották.
Hilda mindent szeretett, minden érdekelte, ami a felnőtteket. Legkedvesebb elfoglaltsága az ünnepek előtti nagytakarítás volt. Ilyenkor maga fényezte székre állva a szekrényeket, s Ultrával megmosta, leöblítette a szebbnél szebb állatfigurás nippeket, letörölgette a könyveket. Közben énekelt. Mindenki tudja, hogy sokkal hamarabb múlik az idő ilyenkor, s a jókedv átjárja azoknak a szívét, akik csak meghallják.
Néha köténye zsebe mélyen alábukott, látszott, hogy súlyokat rejt magában. Hilda gyűjtötte a szép, simára csiszolódott kavicsokat. Ezeket szívesen cserélgette más kincsekre a környékbeli gyerekekkel. Legkedvesebb játéka a boltosdi volt. Ültek a lányok a fűben, gyermekláncfűből koszorút fontak hajukra, s termése, a kenyérke volt a fizetőeszköz. Jól tudták, hogyan illik köszönni, amikor valaki belép a boltba, s hogyan kell ezt a boltosnak viszonoznia, milyennek kell lennie egy igazi kereskedőnek. Nem tudták még, hogy az élet erre később rácáfol, s ritka fehér tulipánnak tűnik a nagybetűs boltos.
Kedvenc játéka volt még a Táncfalfesztiválósdi. Két gyereket beállítottak zsűrinek, a többiek énekeltek egy kezükbe vett pálcával, ami mikrofon gyanánt szolgált. Hilda tökéletesen utánozta az énekesnők hangját, kívülről ismerte az összes slágert. Mindig ő lett a győztes, de ez neki annyira természetes volt, hogy észre sem vette. Csak a hivatását űzte, önmagát adta.
Divatos játék volt a Piri kötél. Hilda inkább csak forgatni szerette, mert a testmozgásokat nem nagyon szerette. - Ugorj mackó, ugorj hát, fordulj egyet, nyújtsd ki a kezedet, érintsd a földet, ugorj ki! - hangzottak a vezényszavak, melyet a kötél forgatók mondtak, a kötélugrónak pedig teljesítenie kellett.
Egyszer olyan volt hófehér köténykéje, mintha véres lenne. Meg is ijedt mindenki, aki meglátta. Azt hitték, megsebesült. Málnát szedett a hegyoldalban, azt cipelte haza a szüleinek. A kislány nagyon vigyázott magára, ezért nem mászott fára, ezért nem ugrotta át a magasugró deszkát, mindig attól félt, hogy beüti a lábát. Például kötni és horgolni képtelen volt megtanulni, ahhoz nagyon figyelmetlen volt.
Egyszer, amikor focizott a fiúkkal, s pajtása belökte a labdát Berciék udvarába, s hiába kérte vissza, a férfi fejbe vágta egy baltával és szétdarabolta a labdát, megérezte életében először a vér gyomorforgató hagymaszagát. Úgy tekintett ezentúl a fiúra, mint egy sérültre, nem értette, ilyen hogyan fordulhat elő.
Nem szerette Bercinek a feleségét, Ibolyt, mert pletykált, mindig másokat beszélt, közben köpködött a másik arcába. Rémülettel fogták el szintén a felnőttek történetei a halállal kapcsolatban, amit nem ismerhetett meg, érezte, csak valamikor élete végén, amikor egyszer csak lefekszik, s örökre elalszik, mint a szomszéd Tulipán bácsi. Valaki mondta, hogy egy kislány szörnyet halt, mert a köténye zsebébe tette a kötőtűjét a pamuttal, s mikor elesett, a tű beleállt a szívébe. Ilyenkor megborzongott, s még óvatosabb volt saját magával szemben.
Összerezzent a szíve, amikor hallotta, hogy helytelenül ejtik ki a szép szavakat. Nem értette maga sem, miért fáj neki ennyire.
Néha kivitt egy kisplédet a fűbe és a babáit, szabott nekik ruhákat, melyeket apró öltésekkel összeállított. Soha senki nem tanította rá, maga találta ki ezt a játékot is. Egyedül a csomó megtanulása jelentett gondot, ehhez segítséget kért nagymamájától. A divat azt jelentette számára, ami szép, elegáns, s harmonikus. Maga is így öltözködött, ezek szerint válogatta össze a színeket is.
Minden hétvégén lefényezte bababútorát, megfürösztötte babáit, kimosta, kivasalta a ruháikat, mint ahogyan egy gondoskodó anyához illik. Ő már ekkor felelősséget vállalt saját gyermekeikért, s az őt körülvevő állatokért. Jól tudta, a szeretet a gondoskodásban is megnyilvánul.
Egyszerű ruhadarab a kötény. Védi az ünnepi és hétköznapi ruhát egyaránt, s praktikus is, mert a zsebében elfér a zsebkendő mellett a kistükör, s egy fésű is, a lányok elengedhetetlen kellékei. A kötény derékban vágott, csinos viselet, megszépíti a kishercegnőket.
2016. február 2.
Fotó: Internet