Egykor én úgy születtem,
Szívemet hordtam a testemen,
Érzéseimet tükrözte két szemem,
Így hamar megsebesültem.
Ha szépen néztek, szárnyaltam,
Nevettem és daloltam,
Mérges arctól megijedtem,
Összerándított a félelem.
A világban sokan élnek,
Kik jót és szépet remélnek,
Igaz szívet, hű barátot
Egyre többször találok,
Bár nem látom a szíveket,
Álarc takarja a könnyeket,
Mégsem fut el a reményem,
Az igaz embert remélem.
Töviseket kaptam sokat,
Gyűltek bennem a fájóak,
Sebre seb és fájó emlék,
Ezt gyűjti a szív-növendék,
Ki a szívét kívül hordja,
Nem kerüli el a sorsa,
Mert gonoszok sokan vannak,
Kik hamar megbántódnak,
Mikor tiszta szívet látnak,
Dühösek és szitkot szórnak,
Szemet oltani, mert nem bírják
Látványát sem az ostobák.
Szemem a fájdalmat mutatja,
Sajgó szívem kívül hordja
Már rég sebesült testem,
De belül megerősödtem.
Jól rejtegetni nem lehet
Az igazságot, szemeket,
Már nem vádlón nézek,
Elapadt könnyekkel élek.
2012. november 11.