Vilma nagy tehetség hírében állt, az egész város ismerte, hallgatta énekét. Az iskolában az ének tanárnő áthívta a normál osztályoknak dalokat tanítani. Hivatását űzte, közben játszott a hangokkal, a szavakkal. Nincs is tökéletesebb az időmértékes beszédnél, nincs kellemesebb a fülnek a zengő leányhangnál! Egyes népek kutatják már kisgyerekkorban, kinek mihez van tehetsége és azt fejlesztik tovább. De van olyan ország, ahol a született zseniket lehetetlenné teszik, vagy megszokik és monoton munkára kényszerül, vagy megszökik idegenbe, oda, ahol a tökéletes nyelvet nem ismerik és beszélik.
Ballagása szomorúsággal töltötte el, senkije sem volt, akiben bízhatott. Egyedül a nagynénje köszöntötte egy csokor virággal, melyet szerényen fogadott. Hogyan és kinek mondhatta volna el, hogy a mostoha apja rátörte a spájz ajtót, ahol mosakodott, s beleharapott a mellébe. Ez a titok második szégyene volt, melyről nem illett beszélni. Restellt panaszkodni, inkább meghalt volna, mint bárkinek is meséljen lealacsonyodott életéről. A mostoha csak húst evett naponta, Vilma meg néha elcsent fél szelet száraz kenyeret, azt majszolta, amikor senki sem látta. Mostohája azt kiabálta, hogy azért vette el az anyját, mert ilyen szép lánya van, jó lesz a fiának feleségnek.
Nyáron kölcsön kért osztálytársa édesanyjától ötven forintot a gimnáziumi beiratkozáshoz biztosításra. Nem kért engedélyt, tudta, hogy tanulnia kell, bár gitárja már régen a sarokban porosodott. Zenei tanulmányait is az anyja miatt hagyta ott, mert bejárt a gitár tanárjához. Vilma olyankor lesütötte a szemét a földre, bedugta a füleit, már sírni sem volt képes. A beiratkozás után nagynénjéhez szökött. Estefelé megérkezett az anyja karon fogva a mostohával. Azt mondták, nem bántják, csak menjen haza. Valóban nem verték meg, csak tovább éheztették, majd szeptember elsején bezárták a lakásba azzal, hogy nem fogják négy évig eltartani. Kevesellték a családi pótlékot és gyerektartást, amit magukra költöttek. Anyja kerített neki hatórás munkahelyet egy varrodában. Csak úgy tudott dolgozni, hogy közben énekelt. Három felnőtt munkáját végezte ötszáz forintért. Ő vágta kézzel a szőrös, vastag kabátokról a felesleges anyagokat le, ő fércelte a gallérokat, ujjakat, zsebeket, ő vasalta le azokat, ő volt, aki a nyolcórás munkaidő végén megszámolta és leadta a meónak a kabátokat, de ő volt a kávé felszolgáló is. Ujjaiból tűpárna lett, az olló keménysége vastag bőrt növesztett. Azt hitte, neki csak az a dolga, hogy szolgálja a többieket, egyedül abban lelte örömét. Hajas babának hívták, de nem tudták, mennyi teher gyötri leány szívét, hogy egyedül az ének engedélyezett, egyedül az jelenti a boldogságot. A hangját senki és semmi nem vehette el.
Reménye elveszett, hogy egyszer is születési hivatásának élhet, ezért szórakoztatta az öregeket, kívánság-műsort rendezett. Fizetésemelést azért nem kapott soha, mert a szalagvezető nem tudván, hogy énekel, azt mondta, hogy egész nap be nem áll a szája.
Kabátja nem volt, az ötszáz forintból nem tellett rá, egy vékonyka nyári felsőben járt a téli hidegben. Csizma helyett egy antilop cipőt viselt. Szíve fájt, amikor egy hétre felvettek egy bolond lányt dolgozni, s a szalag varrt neki télikabátot. Vele senki sem törődött, senkinek nem volt rá szüksége. Reggeli és vacsora szünetekben kiállt a bagósok közé, hallgatva arról, hogy neki nincs mit ennie. A hangos varrógépek zúgásától nem lehetett hallani a gyomra fájdalmas és hangos korgását. Rázta a köhögés egyre sűrűbben és erősebben. Még soha nem volt beteg. Orvoshoz kényszerült abban a tudatban, hogy az orvos, aki felelős érte és minden életért magasabb rendűbb elméletben az embereknél. Bizalommal ment kivizsgálásra. A belgyógyászaton hányingere miatt megkérdezte durván tőle a főorvosnő, nem terhes-e véletlenül. Elsírta magát, s tűrte, hogy próbálkozzon cső ledugásával, amit folyamatosan felköhögött. Meghiúsult a gyomor tükrözés. A tüdőgondozóban aztán közölte vele láthatóan ijedten és együtt érezve vele a főorvos, hogy már ne menjen sehová, mert nagyon nagy folt van a tüdején, tüdő-mellhártyagyulladása van, szanatóriumba kell mennie. Élete első ember-orvosa volt. Másnapra kirendelte a mentőt, mert egy távoli kastélyba kellett mennie. Anyja, aki mindig kutatott a holmija között, megtalálta a beutalót. Soha nem szerette, nem volt képes rá, sem aggódásra, törődésre, gondoskodásra, de most megijedt, hogy valakik valahol számon kérik a betegséget. Elszaladt a boltba és vásárolt egy világoskék, kapucnis téli kabátot. Mivel nem szólt soha Vilmához, a leány csak reggel, készülődéskor vette észre a szépséget, amelynek fekete prémjét egykedvűen simította meg. Már ő soha többé semminek sem fog örülni, már kiürítette a szenvedés minden kínját.
A szanatóriumban egy hónapos szobafogság után kimehetett az udvarra. Tavasz bódította üde illatával, a fenyők szorgalmasan integettek felé, mint örökzöld barátai, mintha üzenetet küldtek volna. A fenyves magába fogadta. Egyetlen szórakozása az ének volt. Folytatta a kívánság-műsort, minden betegnek elénekelte kedvenc dalát.
Megérkezett a kastély előző tulajdonosának a családja. Felfigyeltek a pacsirta hangjára. A látvány Arnoldot elvarázsolta. Fenyőzöld szempár, gesztenyehaj, szívhez szóló melódia. Megkérte, énekelje el kedvenc dalát. Vilma utánozva az eredeti énekes hangját sajátos, jellegzetes csengéssel kezdte el: „A csillag fényét a naptól kapja, a föld virágot ad a rétnek, a virág mézét a méhecske kapja, de mit adhatok én néked?...”
Arnold a végén odanyújtotta két kezét a lánynak, s ő életében először megismerte az érintés szeretet-hatalmát. Bizseregtek az ujjai, fejét a mámor bódulata lepte meg.
Arnold a fenyőzöld szemekbe nézve megállapította, hogy ez a riadt teremtés a világ legcsodálatosabb leánya, akiben a jellem és kecsesség, a nemesség és tisztaság található egyedül. Sétálni hívta, s megfogta ismét a kezét, majd magasba emelte, hosszan csodálta és elragadtatottan sóhajtotta Vilmának: - Valóban enyém most ez a finom, előkelő kéz, melyben az egész női nem becsülete megtalálható?
2016. február 17.