Embernek születtem egykor, egyszerinek,
soha nem voltam és már soha nem leszek,
mégis életem szörnyű, iszonyatos lett,
többször sóhajtott mondatom: ismét meglett.
Emberségben gyökeredzett mindig hitem,
csillag-szívből nőtt ki az én szeretetem,
mások fanatizmusát egyre bámultam,
templomokban sokszor rá-rácsodálkoztam.
Egy vasárnap gyermekeimmel sétáltam,
római templomban néha imádkoztam,
gyorsan morzsolták a rózsafüzért sokan -
kicsi lányom rájuk kacagott boldogan -,
S ekkor gúny lövellt felém a hívő szemben:
-
Templomban nevetni? - szólított meg engem.
-
Ide belépni csak ájtatosan lehet,
nem nevelte meg talán azt a gyereket?
Addig is hitem szívemet jelentette,
s azóta csak az emberség hevítette,
a törvény belülről szól, s egyenes a kar,
az igazsága végső győzelmet akar.
2014. június 23.