Nyolcvanban a pártbizottságra kerültem munkatársnak. Előtte végeztem két országos versenyes oklevéllel a gyors-gépíró iskolában. Bár eljárni nem tudtam, otthon tanultam önszorgalomból, néha bementem megkérdezni, hol járnak az anyagban, én lettem a legjobb tanuló. A vizsgánál körbeültek a gyengébbek, megkérve, hogy segítsek nekik. Lediktálták először a szöveget, melyet gyorsírással kellett lejegyzetelni, majd tíz percet adtak arra, hogy a gyorsírást gépírással megírjuk, vagyis áttegyük végleges formába. Én gépelés közben diktáltam, mit írjanak úgy, hogy legalább hármast kapjanak, majd mikor végeztem, elvéve a gyorsíró füzeteiket, megírtam gyorsan úgy is a szöveget, persze, hibákat is hagyva benne.
Gyűlöltek továbbra is, miután sikeresen átmentek, megkapták a bizonyítványukat. Nem vártam hálát, de minden dolgozatnál, melyre ötöst kaptam, áradt belőlük a számomra ismeretlen érzés, s még azért is megszóltak, hogy dolgozatíráshoz vittem a két gyermekemet beültetve őket a hátsó padba játékokkal, elemózsiával.
A párttitkár egy primitív ötven körüli asszony volt, a népből emelték ki, valahonnan a város végéből először női tanács vezetőjének. A nép gyermeke, aki nem ismert tisztességet döntött nők és gyermekek életéről együtt a gyámüggyel ezt követően. Elvégezte a pártfőiskolát, egyből kinevezték párttitkárrá, ekkor a hatalom átvette a zsidók által alapított ruházati szövetkezet fölött a hatalmat, sőt ketten élesen szemben álltak egymással, amiből látni lehetett, hogy ezek a jellemtelen párttitkárok már nem azokból kerültek ki, akik egykor a zsidók megsegítése miatt alakultak, jöttek őket megmenteni. Még felfoghatatlanabb volt az a felismerés, hogy a fontosabb hivatalokat zsidók töltötték be, együtt haladva a mindenkori pártpolitikai hatalommal, ezért furcsálltam ekkor a szövetkezet feletti hatalom átvételt. A szövetkezeti elnök fia, Péter és Marika, a párttitkár üzengettek egymásnak, melyik fogja a másikat „kicsinálni”.
1980 karácsonya és szilvesztere között is dolgoznom kellett, mert a párttitkárok bejártak inni a pártirodába, miközben vezettem állandóan a jegyzőkönyveket, s tettem át gépbe, intéztem a hivatalos ügyeket, be kellett szereznem a konyakot is a kávéval együtt. Éppen leltároztak a Ktsz-ben, volt férjemet behívták a vasalóterembe. Már kinevezték csoportvezetőnek, mert elvégezte Miskolcon végig mulatva, eladósodva a pártiskolát. Egy napra elvittem a gyerekeket az összevont óvodába. Délben jött az óvónő, ne ijedjek meg, de a nagyobbik gyereket viszi a mentő Miskolcra a kórházba, mert leforrázták több, mint száz fokos gulyáslevessel. Éppen jött a volt férjem, ő ment a mentővel a kórházba, nekem ott kellett maradnom a fontos megbízatásomat végezni, utána mentem a kicsiért az óvodába. – Bettiért nem megyünk? – kérdezte a kicsi, s nekem könnybe lábadt a szemem.
Táppénzre kellett mennem, amire Marika, a párttitkár úgy reagált, hogy azt mondta nekem, vegyem tudomásul, hogy a munkahely az első és utána jön a többi. Kétnaponta kötözésre hordtam a gyereket hazahozatala után két hónapig. Harmadfokú égést szenvedett, örökre megjelölték az óvodában, vadhús nőtt ki az égés helyén, melyet leműttettem később, de a hatalmas folt ott maradt, még egy szépségműtétbe a gyerek nem egyezett bele.
Átcserélt Marika egy gátlástalan természetű velem gyorsíróba járó idősebb asszonnyal, neki is Marika volt a neve. A rendész barátja ekkor azt mondta: - Éppen ideje, hogy Marika is emelkedjen! Hatalmas fizetésekkel mentek el jóval később nyugdíjba, mert miután a szövetkezet elnöke elhunyt, a párttitkárnőt kinevezték elnöknek, ekkor a pártbizottság végleg átvette a hatalmat, győzött.
Az üzemfenntartási osztályra helyeztek Sándor, Budapestről leköltözött főmérnök úr kezei alá ügyintézőnek. Az első fél évem nehezen telt. Mondták, nézegessem a dossziékat, de nekem semmit sem mondtak a gépszerződések, megrendelések, beruházások, levelek.
Sándor megírta a levelet a hátam mögött Marikának, a párttitkárból lett elnöknek, hogy kéri a kicserélésemet. Megtaláltam véletlenül a dossziéban, s úgy éreztem, hogy én egy élettelen tárgy vagyok, akit bárkire át lehet cserélni bármikor. A mérnök nem értett semmihez, piszkos ügyekbe bonyolódott. Ha kért tőlem iratot, elvitte magával, s eltűnt, majd számon kérte rajtam, amikor nem találtam. Felmentem a szintén jellemtelennek látszó főkönyvelőhöz, elmondtam neki, azt válaszolta, hogy írassam alá vele, átvette az iratokat, hogy tudjam bizonyítani. Munkatársaim szinte alig dolgoztak, rám hárult az összes munka. Körülbelül egy év kellett ahhoz, hogy mindent tisztán átlássak, s kezemben tartsam az összes beruházást, a könyvelést, számvitelt, s minden karbantartó csoport irányítását, de addigra Sándornak mennie kellett, mert tűz ütött ki a raktárban, s nem adott ki előtte hegesztési engedélyt, vagyis őt tették meg felelőssé a hegesztést végzővel együtt.
Levele miatt, melyben átcserélésemet kértem, soha többé nem kaptam fizetésemelést, hiába végeztem három ember munkáját végig, amíg ott dolgoztam, amire a későbbi sánta vezető azt mondta, hagytam, hogy kihasználjanak.
Sokat nevettünk Sándoron, amikor leveleket fogalmazott munkaidő után, s összeírta nekem a többoldalnyi elintéznivalót, mert munkaidőben mindig eltűnt, a sánta lábú üzemvezetővé tett felettese miatt valószínűleg, aki állandóan számon kérni akarta, de egyébként is László egy gátlástalan, rossz természet volt, nem véletlenül lett Marika után ő a szövetkezet elnöke. Taposott, lehordott eligazításon mindenkit üvöltve a sárga földig. A sánták karmikus szülöttek, s mint minden külsőben is megnyilvánuló beteg, lelki terhét másokra vetette.
Később ugyanígy bánt Jánossal, akit Sándor javasolt két diplomával a helyére, akit én tanítottam be a főmérnöki munkára. János minden nap tűzpirosan jött ki az eligazításról. Nem bírta a diplomatikusságot, az intelligenciát a sánta vezető elviselni, megalázta a nálánál különbeket.
János már hiába javasolt fizetésemelésre, csak a pénzügyi osztály vezetőjének felesége kaphatott, aki naponta két-három fogyóeszköz változást könyvelt le, egész nap a tükörben nézegette magát, beszélgetett, szórakozott.
Ott volt az alkoholista energetikus is velem egy irodában, akinek a munkáját első pillanattól én végeztem, mert állandóan másnapos volt. A sánta bérszámfejtőben dolgozó anyja miatt vették fel a Miskolcról hazaköltöző fiatalembert, Gábort.
Odakerült a lecsúszott műszerésznek nevezett István, kiemelték a műszerészek közül.
Jókat derültünk eltávozása előtt a főmérnökön, Sándoron.
Leveleit úgy írta, hogy az idegen szavak szótárából kereste ki a magyar szavaknak megfelelő idegen hangzású szavakat, dicsekedett tudásával.
Amikor olyan embert hallok beszélni, aki hangzatosan használja a számomra ismeretlen szavakat, melyeknek megvannak a magyar megfelelőik mindenki számára közérthetően, mindig Sándor jut az eszembe róla. Nekem ez butaság, a buta emberek kérkedését jelenti, hogy magasabbrendűbbnek látszódjanak.
Ekkor derült ki, hogy Sándor minden munkálkodása csalás volt, mert éveken keresztül leveleit úgy írta alá, hogy főmérnöknek adta ki magát. Csak technikumi végzettsége volt.
János hiába próbált segíteni, hiába tett meg mindent az érdekemben, mint nemcsak két diplomás, hanem műveltségével kitűnő ember, akivel mindenben egyetértettem, semmit sem tudott tenni elismerésem érdekében. Egyetlen emlékem maradt abból az időből, amikor a jellemtelen, a törvető, az irigy, a rosszindulatú, a hazug, a képmutató, a gátlástalan, a megalázó felemelkedett pozícióban és hatalomban. Jánost én próbáltam védeni a sánta üzemvezetőtől, finoman megmondtam a véleményemet Lászlónak, hogy megalázza a nálánál különbet, de ez csak olaj volt a tűzre, elértem, hogy felhívjam magamra a figyelmet, amolyan különös fajtaként tekintett rám, akit még nem ismert, de beteg lelkével meg akar kaparintani. Felkért, legyek a titkárnője, de elutasítottam munkahely változtatásra hivatkozva, mert az elnöknő nem egyezett bele jogi egyetemen történő továbbtanulásomhoz. Miután visszautasítottam, behivatta munkatársnőmet, aki fogyóeszköz nyilvántartóként nem végzett szinte semmilyen munkát, majd kitárgyaltak ketten. Ők ketten régen egy szalagban dolgoztak, Erzsikét onnan emelte ki a férje irodába.
Kijött Lászlótól munkatársnőm, majd közölte velem: - Jobban jársz, ha eltirhulsz innen minél hamarabb!
2012. november 21.