„Az álmodó olyan ember, aki csak holdfényél tud eligazodni, a büntetése pedig az, hogy mindenki másnál korábban látja meg a hajnalt.”
Aki álomvilágban éli az életét, minden történést valóságosabbnak, világosabbnak érzékel a külvilágból, mely másokat, vagy önmagát éri. Maga a végtelenségig tűri a szenvedést, melyből kiút lehetetlen, átsegíti a nehéz időszakokon az álom, mely állandó tervezgetése a jövőnek. Álom itt az emberhez való élet, mindig van másik fejezet, soha nincs vége a rózsa felvonulásnak, mint tűzrózsáinak az apokalipszisnek. A fekete világ festője szerelmes lett a mindig szívből énekelő kislányba. A megrajzolt illusztráción éppen egy szál rózsát nyújt át a láthatatlan világ egyik hőse. Megfestette ezért az összes történelmi kort, melynek őt tették főszereplőjévé.
1995-ben éppen rózsaszín köd lebegett szemeim előtt. Ismét szerelmes voltam. Ez szív-szerelem volt, azt hittem, örökké fog tartani, míg közben történtek a „dolgok”, a hold által közvetített írásaimat folyamatosan lejátszották, meg a könyveket, filmeket. Álomvilágban lépkedve mentem el életem első cirkuszába, bár elismertem a munkát a rengeteg gyakorlással együtt, mégis távol állt tőlem, ripacskodásnak gondoltam, erőltetettnek.
Tompult érzékekkel figyeltem a megszelídített állatok bemutatóját, tudtam jól, hogy annak ellenére, hogy szelídek, mégis csak veszélyesek, kiszámíthatatlanok, bármi bármelyik pillanatban megtörténhet. Itt nem érvényes a Kis hercegből vett idézet a megszelídült rókáról, aki a csillaglény barátja lett. Annál inkább vonatkozott a mondata a megszemélyesített és megteremtett erdő és vadon, könyv szereplőkre. Így már mást jelentett a róka fogalma is.
A hatalmas csinnadratta kissé megzavarta finom érzékeimet, bár vonzottak a fények, a csillogás, a veszélyes trapéz és más mutatványokkal együtt. Tudtam, elég egy rossz mozdulat és hiába minden gyakorlás, megtörténhet a baj, hogy ezek az artisták naponta többször az életükkel játszanak.
A bohócokat soha nem értettem. Komikus külsejük mögött úgy éreztem, hogy sírnak és valamilyen komoly mondanivalójuk van a nézők számára, melyet burkoltan lehet csak kifejezni. Nagy bátorság kell minden korban az igazság közléséhez, aki érti a jeleket, az megértően nyugtázza, aki meg nem, az csak a naiv néző, aki éppen egy kis könnyű szórakozásra vágyik.
Eötvös Gábor Van mááásik produkciója felkeltette a figyelmemet, amin magam is meglepődtem. Furcsa a nevető arc, hiszen a cirkusz a világ azt jelenti, hogy játék az élet. Vagy mi játsszunk, vagy velünk teszik ezt tudtunk nélkül.
Tetszésemre volt az előadása.
Egyszer csak döbbent csend lett a ponyva alatt. A bohóc megállt velem szemben, akit egyedül engem tüntetett ki figyelmével a tömegből és a magasban megszólalt a zene, játszani kezdték a Millió rózsaszált A festő megkívánt egy nőt kezdettel, ki mindig a szívről dalolt, a rózsa a kedvence volt. Szemeztünk, kezében egy szál rózsát tartott, s éreztem, hogy át szeretné nyújtani. Megdermedten ültem, úgy éreztem, ha odajön hozzám, elájulok. Megszoktam, hogy fontos vagyok másoknak, hogy felhívja a figyelmet a megjelenésem, de mindig ilyen furcsa helyzetek között vált ez tudatossá.
Van mááásik! Már megértettem, végtelen a játék. Egyesek jegyeket vesznek az aszkéta ünnepi cirkuszba, ahol ezer éve tart már mindig egy kiválasztott áldozása, mások elhagyják a színteret, próbálják a valóságra felhívni a figyelmet, de reménytelenül. A tömeg a nekik kijelölt helyekért dulakodik, undor a vigyor arcukon és kiábrándító az igazság.
2015. április 11.