- Béééla! Mondd, mi boldogok vagyunk?
- Szerinted, Vilma? Mit érzel a szívedben, szomorúságot, vagy örömöt?
- Szomorúságot nem, Bélám, de örömöt sem.
- Látod, ilyenek az emberek, főleg, míg fiatalok. Elsiklanak az örömök mellett, mintha nem is azonos hullámhosszon lennének, vagy mással történnének.
- Mire gondolsz?
- Például ma reggel felkeltünk, kinéztél az ablakon és örültél, hogy itt a tavasz, igazi ünnepe a természetnek, a mindenség újjászületésének, beleértve az embert is.
- Igazad van, Bélám! Valóban így történt!
- Aztán örültél, amikor lefőtt a kávé, hogy mennyire jó illata van, örömmel ittad a kakaódat és falatoztál hozzá finom sonkát, paprikát, vajas kalácsot...
- Bélám, valóban így volt! Nagyon szeretem a finomságokat, vagyis megállapítom helyetted, hogy a finom ételek örömérzetet okoznak.
- Pontosan, drága Vilma! Utána vásárolni mentünk, te jöttél a cetliddel és mindent meg tudtunk jó áron vásárolni, amit összeírtál. Majd mikor úton voltunk a kocsihoz, észrevettél a kirakatban egy divatos felsőt, beugrottál és megvetted magadnak.
- Ez is igaz!
- Azután ketten elkészítettük az ebédet, nagyon finom babfőzeléket füstölt hússal és májgaluska levest. Örültél, hogy sikerült a májgaluska. Te úgy ízlelgetted az ételt, mint aki soha nem evett.
- Igazad van, Bélám, nagyon finom volt. Tudod, hogy kicsit ínyenc vagyok, nekem mindegy, hogy mit eszek, csak finom legyen. De akkor sem keseredek el, ha elrontok valamit, legalábbis még nem volt rá példa.
- Szerencsére egyikünk sem válogatós...
- Te Bélám eközben éreztél örömet, vagy higgyem azt, hogy engem ért egyedül ez a sok apró boldogság?
- Ne hidd, drága Vilma! Én ugyanúgy élveztem a tavasz második napját, szívemmel átöleltem volna az egész világot és hálát adtam az égnek, hogy itt vagy mellettem, együtt gyönyörködünk a zöldben, kékben és a nap sugaraiban.
- Örülök, Bélám!
- Aztán örültem annak, hogy ízlik neked a reggeli, meg hogy együtt vásárolhattunk be, meglepted magad a felsővel és nagyon jól sikerült az ebéd.
- Én annak is örültem, Bélám, hogy délután együtt hallgattuk az operákat, beszélgettünk az ismerősökkel az interneten, levelet kaptunk a rokonoktól. Majd elolvastam a napi két oldalamat a mostani regényből, míg te sziesztáztál mellettem.
- Én már, drága Vilma lassan nem tudok mit olvasni, az újságokról is lemondtam. Ha szörnyűséget akarok hallani, bekapcsolom a televíziót.
- A híradók végét mindenképpen érdemes megnézni, mert akkor mutatják a jó történéseket, mint az állatkerteket.
- Este pedig énekeltünk és én gitároztam. Már lemondtam a tervemről, melyet régebben dédelgettem, hogy egyszer lesz egy nagy hallunk, szombatonként ott fogadjuk a jó barátokat, közösen verselünk, olvasunk, játszunk és zenélünk.
- Látod, Vilma, az, hogy te zenélni és énekelni tudsz, hatalmas örömérzetet jelent, mert a szívedből énekelsz csodálatos melódiákat. Nagyon nehéz igazi barátokra szert tenni, de majd ha a család minden tagja összejön egyszerre, pótoljuk az élményt.
- Te Bélám, minek örültél még életedben?
- Én annak, drága Vilma, hogy azzal foglalkoztam hivatásban, amit szerettem. Mindig is tanár akartam lenni, olyan tanár, aki játékosan tanítja meg az ismeretanyagot, aki a megértésre törekszik. Remélem, hogy a kezem alól igazi nagybetűs emberkék kerültek ki felsőbb iskolákba.
- Nekem is a hobbim volt a hivatás, a zene tanítás. Akkor mi valóban boldog emberek vagyunk?
- Igen, drága Vilma! Csak nem gondolunk bele, amikor történnek az események, hogy most örömöt érzünk valójában. Még az is boldogság, amikor adni tudunk valakinek, olyannak, aki igazán megérdemli, s nem várunk érte viszonzást, mert megkaptuk a boldogságot abban a pillanatban, amint átnyújtottuk az adományt.
- Bélám, ezek szerint minél többet adunk a testünknek és lelkünknek, annál boldogabbak vagyunk?
- Igen, drága Vilma! Az életöröm a legnemesebb érzelmekkel maga a boldogság!
2016. április 21.