Börtön ablakomból kinéztem, s vártam,
meglátom-é egyszer álmom csodás lényeit.
Jött a lírai karám fehér lovasa, mint fehér bárd,
lenvászon ruhája világított az éjben,
mennydörgő hangja szavalta a halál-versét
a világnak, s benne pöcegödör síromnak.
Láttam feltűnni mögötte egy gyűlöltet,
kezében ostor, ütni kezdte a költőt,
mert nem akart nekem ártani,
s ahányszor lecsapott a tűzláng ostor,
annyiszor rándultam össze a rettegéstől,
hogy a Földön nincs segítsége a szívnek.
Véres, szaggatott ruhában tűnt tova
a megőrült lovasa az apokalipszisnek.
Aztán feltűnt egy oroszlán üvöltve,
testét feketeség ölelte, eszméit őrjöngve hirdette,
mint aki megbolondult, csak kiáltott nekem,
hogy tehetetlen, mert ég tűzben a teste,
iszonyat kínja, a fekete mágia elemésztette
műveit, minden titkot eltulajdonítva.
Égő testét dobálva ment vakvilágba,
mennydörgő hang kísérte e látomást,
végig bőgtem, hogy a történelem
ekképp veszti el a csatáját,
s a tömeg éljenezte új jövőt írva magának
nemességét, mint utcanép.
Óriás medúza, egykori ördögök királya
jelent meg hangszerével, orgonájával,
basszus hangon szólt a vizek áriája,
kagylókürtbe fújta riadóját nemes népe,
hogy itt van az utolsó világvégi jelenés,
fogságban megannyi zeneszerző, a vízi táncsor,
kiket még nem égettek el a harmónia miatt,
azok sírnak tehetetlenül, mert vége
a gyalázatos háborúnak majdnem,
s nem maradt embere a világnak.
Úsztak az iszaptól hányt óceán mélyében,
melynek lakóit zavarták, kergették szüntelen,
a mélység őrjöngött, szünetet sem adott
a megbolydult utcanépe az apokalipszisnek.
Továbbálltak, integetve nekem, hogy
segítségért mentek szerte a világba,
szívem remegett az örömtől,
mártírok hitéért öröm-táncot járt.
Láték egy óriás sárga rózsát fényben az égben,
hét szirmában üresen leng az ígéret,
alatta féregállatok, a régi Cerberus küszöb őre,
gyűrűs férgek, s mindenféle űrlénye az égnek,
mint pokoljárás hősei, mik megpróbálják az elmét,
diadalmas hatalommal rettentettek arcra engem,
kérleltem őket, engedjék utamra szívemet,
de azt mondták, hogy még nem lehet,
a cigarettától meg kell tisztulnom.
Megjelent ekkor egy aranygrádics, mint létra,
melyet neki támasztottak az égi rózsának,
én bizonytalanul, mint határozatlan Halak
indultam félig, többször elölről kezdve utam,
megfogott a kulcsok őre,
még mindig szívom a dohányt.
Ekkor feltűnt egy végtelen fekete kenyérből
készült tűzrózsákkal ékített cirkuszporond,
a dobogón megláttam saját magam, mint halott,
üvöltött tort ülve a tömeg,
Busta aszkéta ünnepi cirkusza,
mint világ-könyvtára a Hunniának,
jegyeket vásároltak,
azt kiáltották, hogy kérjek segítséget
a sosem volt általuk írt Istenektől,
hogy megtagadjam őket a csend miatt,
bevégeztetett, minden szerep kijárva.
A holt testemről a fej leválasztva,
szemeimből potyogott a könny,
a fejem alá helyeztek egy nagy fekete gyertyát,
hogy tisztuljanak penitenciával a gyilkosok.
Sok-sok kerék, mókuskerék, Orbán-kerék,
felsorolhatatlan kínzó eszköz-tár
dermedt az őrjöngő utcanép kezében véresen.
Megérintettem fekete hálóruhámat,
hogy lehet, hogy itt is vagyok, még élek?
Hallék négy kerék dübörgést fejemben,
mint sok vizek zúgását, jöttek a népek,
elöl Vejnemöjnen óriás szellemalakja,
kezében hársfa megnémulva,
mögötte az Iluskák, Katyerinák, Olgák,
Egyiptom Idő-folyó népe vérben úszva,
egy hatalmas bunkócska, mely ígéret volt egykor,
éppen fenyítette a tort ülőket,
kik hazájuknak gondolták a vérföldet,
mint állandó vasát a perverzeknek.
Bizakodtam ekkor, szívemből szeretet-láng
ölelte át a szellemeket, hogy jöttek,
megtudták, mi történt, azt is,
hogy emberi létformára nemesedtek a gazok.
Ekkor vöröslő színben tűnt fel a színpadja
Shakespearenek, hallék szózatot, hogy
színház az egész világ,
döbbenten láttam a televízióban,
hogy a média császára fellógatva a páholyok felé,
miközben humoros műsorukon nevetett
az árnyéknépe az országnak.
Szívem megszakadt, hogy a nemesség,
gyönyör és szerelem harmóniája
lefejezve, megcsonkítva, fellógatva,
ilyen vérlázító iszonya a Földnek
végét jelezte vörös Holdjával
az apokalipszisnek.
2017. augusztus 10.