H.Kohut Katalin: Séta
Vasárnap a pihenésé, a feltöltődésé, a korlátlan szabadságé, a nyugalomé. Ilyenkor megszűnik az ember minden munkájától, átadja testét és lelkét a gondtalanságnak, legyen bármilyen borongós az idő, szükség van a leghidegebb évszakban is fél óra sétára a friss levegőn, hogy tüdőnket megszívjuk friss, oxigéndús levegővel.
Én mindig úgy terveztem a napjaimat, hogy lehetőleg pénteken és szombaton elvégezzem a háztartási munkákat, a főzést szombaton két napra takarítással, mosással együtt, hogy a vasárnap közös élménnyé váljon a család tagjainak. Míg együtt éltem a férjemmel, minden vasárnap kirándulni jártunk autóval, kedvenc helyünk a Mátyás király kútja volt Pálháza fölött a Hegyközben, ahol Szép Ilonka sírja is található. Itt fedett főző helyiségek vannak kialakítva, esőben is mentünk, vittük magunkkal a megmosott húst, zöldségeket, bográcsot, általában gulyáslevest főztünk családi barátokkal együtt, akikkel futball mérkőzést is játszottunk.
Télen a vasárnapokat benn töltöttük, ilyenkor olvastunk, zenét hallgattunk, játszottunk nyelvi és zenei játékokat, meg amíg kicsik voltak a gyerekek, diafilmeket vetítettünk, én nosztalgiával gondoltam gyermekkoromra, apámra, akivel minden hétfői tévészüneti napon vetítettünk komoly filmeket, általában Jókai feldolgozásokat, én olvastam a szöveget a testvéreimnek.
Miután elváltam, folytattam a gyerekekkel a kirándulást vasárnap, elég gyakran elvert minket az eső, mondták is a munkatársaim, hogyha én szabadságot veszek ki, mindig esik. Nagyon sok humoros dolog történt velünk, hármunkkal, lányokkal.
A gyerekekkel elindultam a szokásos hétvégi kirándulásra, Lillafüredre. Most egy csónakot béreltünk a nagyon mély Hámori tavon. A csónakmester besegített minket. Én voltam a bátor, mentem elsőnek. Leültem, beszálltak a gyerekeim a másik oldalra.
Megfogtam a láncot és tekertem magam körül, mivel nem tudok úszni, be akartam biztosítani magamat, mint egy ringispiren.
Nem tudtam, hová kell beakasztani a láncot. Ijedten fordultam a gyerekeimhez:
- Nektek nincs láncotok? Ki fogtok esni a csónakból!
A csónakmester nevetett és további jó szórakozást kívánt nekünk.
1988-ban a születésnapomon költöztünk Miskolcra. Első dolgunk volt felfedezni a várost és a környékét. Egyik alkalommal a perecesi buszra szálltunk fel, mit sem sejtve a város lakóiról.
A perecesi városközpontban leszálltunk hárman a buszról, éppen a Kolóniánál. Elindultunk, látjuk, hatalmas tömeg áll a buszmegállóban, fenyegetően indultak felénk. A buszvezető gondolta, hogy tévedés volt a leszállás, türelmesen megvárt bennünket, gyorsan visszaszaladtunk a buszhoz és felszálltunk.
Minden hétvégén kirándulni mentünk, közben énekeltünk. A Kopaszka-hegy tetejéről megnéztük a kilátást, majd lefelé indultunk a tisztás felé. A gyerekek le akartak szaladni. Mondom nekik: - Nézzétek, így kell lefelé menni oldalra tett lábfejjel! Abban a pillanatban leestem teniszruhámban, s nagy fájdalommal landoltam a hegy alján.
Avasra naponta ellátogattunk, busszal felmentünk a végállomásra, majd sétáltunk egy nagyot a kilátóig, ott néha beültünk a Bortanyán egy túróscsuszára. Haladtunk lefelé az Erzsébet tér felé a hosszú lépcsősoron. Utolsó alkalom az volt, mikor egy tucat barna bőrű fiatalember jött velünk szemben. Én kissé megijedtem, már sötétedett, mindig munka után tettük sétáinkat. Összetalálkoztunk a lépcsősoron, mikor odaértünk, a csapat Hello Dolly módra kettévált, s mi elegánsan lépkedtünk le közöttük.
Anyám és a húgom eljött meglátogatni albérletembe. A gyerekek a nagyanyjuknál voltak falun. Meghívtam őket vacsorázni, mert nagyon szerettem vendéglőben étkezni, amikor kiszolgálnak. A környék összes csárdájának menüjét megkóstoltam már.
Tíz óráig volt nyitva a Halászcsárda. Mi tíz után érkeztünk. Megkérdeztem, meg lehet-e még vacsorázni? Rám nézett a tulajdonos és közölte, hogy igen.
Üres volt a helyiség, mi elfoglaltuk helyünket és rendeltünk. Közben pakolgatták a székeket az asztalokra, mutatva másoknak, hogy már zárva tartanak. A tulajdonos le nem vette a kezét az ujjaimról, állandóan ott sürgölődött körülöttünk. Hosszabb idő után kihozta rendelésünket teledíszítve zölddel a tányérokat. Gyorsan eltüntettük a zöldeket, betettük zacskóba, hogy legyen friss zöldség a papagájoknak, közben nagyokat nevettünk azon, hogy úgy hat, egyből megettük a díszítéseket. Megvacsoráztunk, én fizettem. Elindultunk a villamossal hazafelé. A Győri kapuban leszálltunk, s ekkor szól anyám, hogy a Halászcsárda tulajdonosa követ bennünket. Megálltunk, bevártuk. Velem akart beszélni. Közölte, hogy szeretné, ha elmennék vele szórakozni. Visszautasítottam az ajánlatát, gyorsan hazamentünk. A történetből nekünk mindig a zöld díszítés jutott az eszünkbe később.
Itt már egyre kevesebb sétát engedtem meg magamnak, pedig megvolt a kedvenc helyem a Csanyikban, egy zöld réten, ahová később Chinoint építettek, oda jártam ki egyedül napozni, amikor a gyerekek a nagyanyjuknál nyaraltak.
Fájdalommal gondoltam a családi házra, mely állandóan hívogatott, mindig megterveztem, milyen lenne saját tóval, kristálypatakkal a telek végén, ahol hétvégente barátokkal össze lehet jönni, kerty partit rendezni, szalonnasütéssel, bográcsozással. Nagyon sok házat megnéztem, elfelejtkeztem a veszélyről, nem ismerve a városba költözésemig félelmet, nem törődve azzal, hogy családi házat csak férfival lehet fenntartani, mert rengeteg munkával jár az ásás, kapálás, gyomlálás, kertépítés, fűkaszálás, hólapátolás, favágás, szénhordás távhűtéshez. Terveztem különféle ábrákra is házakat, kör, csillag alakúakat is, még olyan területre is építkeztem egyedül, ahol már nem volt zöld fű, magasba, hogy senki se tudjon ártani. Néha álmaim házait elneveztem Édennek, vagy Paradicsomnak.
Vasárnap este mindig a saját lelki egészségünk rendbe tételéé volt, ilyenkor hajat mostunk, rendbe szedtük magunkat, nekem a szépítkezés a napi házimunka miatti körmöm rendbe tétele mellett minden este ilyenkor jutott a szemöldök, a körmök levágása, egy hétig kellett tartania a formáját mindennek.
Miután Miskolcra költöztünk, nem ismerve a várost, folytattuk hárman a kirándulást, először felfedezve a várost körülvevő szépségeket, falvakat. Mindenütt zöld fenyves, bükkös hívogatott magához, csalogatott a friss levegő. Általában elkapott minket az eső, néha a zivatar zavart minket haza a Csanyikból, Lillafüredről. Oda minden hétvégén elutaztunk, vittük magunkkal hátizsákban a labdát, a tollast, a pinpongot, elemózsiát és teát. Döbbenten fedeztük fel, hogy kedvenc helyeink nem sokkal a felfedezésük után ki lettek fosztva, ellopták a pingpong asztalokat, a kemping lócákat, asztalokkal együtt.
A család közös élményeit örökké hordozza szívében a gyermek, nem lehet őket ezektől megfosztani sohasem. Ilyen a közös kerékpározás, túrázás, kéktúra, vártúra, források felfedezése barlangokkal együtt, megismerni az egykori történelmeiket, felér egy tudományos kutatással.
Sokszor könnybe lábadt a szemem, amikor láttam, hogy kézen fogva járnak szerelmesek, nem értettem, nekem ez miért nem jár, nekem senki sem fogta meg a kezeimet, nem jártunk együtt a kék égben a fenyvesek csúcsán, nem fedeztük fel együtt a szépségeket, nem volt kivel megosztanom mindazt, amit addig tapasztaltam a gyerekekkel.
Bízom abban, hogy a gyerekek olyan emberekké válnak, akik ismerik a szív-titkokat, tudják értékelni majd a szeretetet, szerelmet, megismerik a női titkokat, szívet, lelket, mindazt, ami addig előttük ismeretlen volt, mezítláb zarándokolnak a féltó, óvó anya előtt, mint róluk gondoskodó, őket szeretettel körülvevő csodás lény előtt, megadva neki a tiszteletet, hűséget a férfiakkal együtt. Nincs csodálatosabb kevercse a földnek a nőnél, érzelmei és szorgalma, állandó aggódása, szerelme, mely örökké tart, mindaddig, míg meg nem bántják valamivel, erős kötelékké válik az emberiség előtt, hogy a sérelem a tökéletes ellen soha ne történjék meg.
A vasárnap a közös filmnézéseké is, érdemes olyat megnézni, mely valamilyen példát állít előttünk, melyek tanulságát közösen megbeszélhetjük.
Én szeretek esőben sétálni, esernyő nélkül általában, ilyenkor kihaltak az utcák, átadom magam az ernyedtségnek, érzem a rám hulló esőcseppeket, emlékeim visszatérnek szülőházamba, ahol a zivatart hallgattam áhítatos csendben, hogyan kopog a háztetőn nekem, hogy itt van, jelentkezett a frissítő zápor, hogy megöntötte a növényeket, megtisztítsa a levegőt.
Vasárnap a nyugalomé, Nyugalom-sziget ez nekünk, amikor minden dologtól mentesekké válunk és szívünket átadjuk a gondtalanságnak, készülve lelkileg a következő hétre feltöltődve erővel, hogy bátran nézzünk szembe bármilyen kihívással, akadállyal, mert ezeket könnyebben veszi az az ember, akinek ereje van, meg megfürdőzik a memóriája, mint problémamegoldó képessége a napfényben.
A séta egyedül magányossá tesz, szükség van családra, barátokra, házasságra, férfire és nőre, hogy megosztozzunk az élményeken.
2017. március 19.