H.Kohut Katalin: Nyelvi játék
Erzsébet naponta megfejtette a régi szimbólumokat, melyek egykori letűnt világ maradványaiként maradtak fenn, mint a holt tengeri tekercsek, atlantiszi üzenetek. Kedvenc kora volt az egykori tökéletes világok nyelvezete, így találta ki saját hangutánzásait és énekeit.
Mint régész dolgozott, így közelebbről is szemlélhette az egyiptomi nagypiramis csúcsának jelüzeneteit, melyek egykor az Idő-folyó örök életű énekes titánjainak és azok földönkívüli kíséreteinek küldtek leszállási engedélyt.
Erzsébetnek már elmúlt az ifjúsága, de szíve még mindig az igazi szépséget vetítette ki az arcára, hangja kislányosan szólt, időmértékesen ejtette a szavakat csodás akusztikájával, a hosszú szótagoknál megvillanó csengésével a kihívásnak, mely elé állította ilyenkor az őt hallgatókat. Mintha valamilyen távoli világból üzenne csalogatóan, íncselkedtek a hangzói. Aki egyszer meghallotta, soha többé nem felejtette el, mert a szívet szólította meg bájával.
Egyik nap éppen leletet tisztított, amikor valami elvakította a szemeit. Felnézett, meglátott egy csillagot az égen. Arra gondolt, ilyen lehet a kívánság-teljesítő csillag, melyhez neki egyetlen vágya szólna, hogy megtudja, hol van a családja, a hazája, hová tartozik,mert egyedül volt mindig a világban. Mindenkit szeretett, tisztelt, de neki szinte senki sem viszonozta, sőt egyenesen irritálta őket az állandó kedvessége. Sokszor elábrándozott arról, hogy mennyire jó is lenne, ha az embereknek értenék a gondolataikat, ismernék a szívük titkait, ha lenne egy magasabbrendűbb hatalom valahol, amelyik képes lenne arra, hogy ezeket vizsgálat alá vegye, eszerint ítéljen jók és gonoszok felett. Annyi az elesett, a nyomorgó, a meghurcolt, a megbélyegzett, a tönkre tett ártatlan ember, kiknek egyetlen vágyuk az örökkévalóság. Létezik-e valahol és ha igen, miért nem tudnak róluk, miért engedik meg a halálát az igazaknak, meg azoknak, akik már nem bírják a szenvedésüket?
Míg ezeket elgondolta, elmúlt a szeme káprázata, visszatért gondolataiból a valóság tárgyára pillantása.
Este színházba ment egyedül, mint általában. Inkább vállalta a monotonságot, minthogy rossz társaságban érezze magát magányosan. A páholyba lépett sötétedés után egy férfi egyenruhában, illatosan. Fiatal volt, hófehér fogsora világított a halovány fényderengésben. Megszólította lágy hangon, mely Erzsébet szívébe hatolt, engedélyt kért helyfoglaláshoz. Erzsébet lopva pillantott az udvarias emberre, borzongott, szíve kalimpált, mint a kisóra.
A darab arról szólt, hogy a nép eredete milyen nyelveket vonzott be, mely idők voltak a tökéletesnek kedvezőek. Éppen arról énekelt a két főszereplő, hogy a magas és mély magánhangzók mennyire különböznek, s hogy a magas lényegében nőiesnek, a mély férfiasnak tekintendő, de ugyanígy lehet ezt vonatkoztatni a zenére is, mert a magas a violinkulcsos, a mély a basszus. Mint minden a világegyetemben zenére és számokra épül fel, ugyanez vonatkozik a tökéletességek mértékegységeire.
A színház előadás végén a férfi felállt, hogy távozzon diszkréten, mint ahogyan érkezett, de valójában Erzsébetre volt kíváncsi, hallgatni akarta csengő hangját, érteni a gondolatait. Az asszony tréfamester lehetett hajdanán, de úgy adta elő az élceit, hogy nagyon komoly arcot vágott hozzá, így sokan félreértették, ezért már-már bátortalanul íncselkedett a partnereivel. Erzsébet most is elemében volt, felállt óvatosan emelve a szék ülését, felemelve szoknyáját, hogy be ne csípje és így szólt az idegenhez kacér hangcsengéssel:
- Ebédidő!
Mivel a férfi értette a spontán gondolatokat, gyorsan ezt felelte:
- Akácosút!
- Hogyhogy Ön értette, mit akartam az ebédre hívással mondani?
- Magam is nyelvi játékos vagyok, ismerem a gyorsírást is, melynek alapja a magas és mély magánhangzó. Ön asszonyom közölte velem, mit jelent a nőiesség a nyelvtanban az ebédidő-vel. Én feleltem a férfias mély hangzók összességével.
Erzsébet szíve még szaporábban dobogott, még ilyennel nem találkozott, még nem volt eddig nyelvi játékos ismerőse, sem olyan, akivel szinte értik egymás gondolatait. Elképzelte magát, mint látványt, ami a férfi elé tárul, s lemondott arról, hogy ilyen szép úriemberrel közelebbi kapcsolatba kerüljön. Ekkor a férfi bemutatkozott, finoman megérintve az asszony kacsóját:
- Roland vagyok, szeretnék közelebbről megismerkedni Önnel, az egyetlen vágyam.
Erzsébet már majdnem elájult, elvörösödött, kislányos szeméremmel, szögletes mozgással hagyta, hogy a férfi levezesse a lépcsőkön.
Közben játszottak együtt nyelvi játékokat, Erzsébet kezdte el az egyik kedvencét a vár igével, mely a végtelenségig folytatódva előkészítette az éjszakát, vagyis a férfi szálloda szobájában fejeződött be csókkal, mint a titkos asszony-szoba előszobájával az ismerkedés. Roland feledtette az asszonnyal az Idő fogalmát, hirtelen létbe lépett be Erzsébetnél az örökkévalóság, az, melyről mindig is álmodott. A szerelem teljesen átváltoztatta, olyan lett, mint amilyen mindig is volt belül, szépséges vénuszi alkata tükrözte kislányosan bongó hangját.
Erzsébet Rolandot, mint megváltóját csodálta, annyira, hogy még a tárgyait is mélységes tisztelettel érintette. Megérkezett hozzá a vágyott nyelvi tökély személyesen, addigi kutatásainak tárgya. Két nyelvőr találkozásából születik a közössége a gyémántoknak, a csillagok az égből továbbítják a néma hangüzeneteket, gondolatatokat. A férfi imádata első pillanattól felvillanyozva érte, soha többé nem akart ellenállni a kívánatos tiszta szívnek és hangnak. Valóság lett az élet, az élet pedig egy állandó játéka két összeillő embernek.
2017. április 5.