Sokszor elképzeltem fiatal koromban,
milyen lesz örök lányként,
énekeltem állandóan azt, hogy
nem akarok férjhez menni soha.
Állandó boldogság, öröm volt végzetem,
gyönyör volt az ária hangom,
nem készültem másra, mert tudtam jól,
a tehetség meghozza önmagát.
Mikor férjhez űztek mostohámmal,
dobálva ki naponta a tárgyaimat,
kétségek között vergődve,
nem ismerve a férfiakat,
riadtan tettem fel kérdésemet énekben,
találd el, mit érzek, ha rád nézek,
mire vár egy lány óhajommal,
hátha érzi, mit gondolok,
mit akarok, hogyan képzelem el
a házaséletet, melyet átnyújtottam
elméletben, elolvasta,
dühös lett, hogy ilyen sok az elvárás,
megtapodott emberileg engem.
Most végre megérkezett a vágyam
teljes katarzissal járó teljesítője,
de haldoklom mindig, szívem elhagyott,
várunk arra, hogy az élet
megcsillanjon két szememben,
fenyőzöldjével együtt az értelemnek,
benső törvényeimnek, a parancsnak,
amilyen volt Katika lányként,
ezt várva a férjétől, egykori udvarlóitól,
állandóan feltéve a kérdést,
mikor bókoltak neki,
mire vár egy lány.
2017. március 14.