Veronika már kilenc éve varázsolta el a környezetét gurgulászó nevetésével, mindenki által szívbe hatoló csengő énekhangjával. Senki sem tudott neki ellenállni. Naponta járt a római egyházba tanulni az áldozáshoz szükséges énekeket, mint ahogyan az iskolában is kedvenc egyik időtöltése volt utolsó Kodály énekkórus próba után a pappal való találkozás órája, amit szívesen vállalt csupán azért, hogy énekelhessen, így kapta az imakönyvébe a szent, angyalos bélyegeket.
Mikor eljött az áldozás napja, fehér menyasszonyi ruhában és cipőben ment a templomba. Előtte megkérte unokanővérét, hogy fesse ki a szemét, de ő csak a szemöldökét igazította meg, meg kontyba tette a haját. Kedvenc barátjának tekintette Pál tiszteletest, állandóan körülötte téblábolt, hogy csak lássa a szép arcát. A parókia udvarán került megrendezésre az áldozás utáni zsúr, melyen tablóképeket készítettek. Veronika csak Pállal akart szerepelni a fotón, ami kölcsönös vonzásként alakult ki az évek alatt.
Megterítettek az udvaron, kalács és kakaó volt a főmenü a többi sütemény és édesség mellett. Veronikában felrémlett egy emlék a fonott kalács láttán, Illéssel látta magát, amikor csillagok voltak az égen, egymást messziről figyelgették, szerelmi üzeneteket küldözgetve. Az út, mely egykori fogságba ejtésekor kezdődött kettejükkel, összefonódott kalács sorsuk jele, mely elolvad a szájban, míg a kör alakú fonott kalács a földöntúli törvényt jelenti, az összes édességgel együtt, fiával, Attilával, az akkori vőlegényével. Éppen menyasszonya volt, amikor ismételten megtámadták őket. Azóta menyasszonyok a későbbi római egyház kislányai, kontyba tett hajjal, mint egykori nap szimbólumával. Két sorsot látunk összefonódva, két korát az egykori isteneknek, melyre ősidők óta emlékezik a történelmi egykori egyház, így kerültek be a legendák a húsvéti nyuszi által fenntartott egykori világ történelmébe, a jóléttel, melyben éltek akkor az istenek és az emberek, a malacvágás szimbólumaival, a kaláccsal, tojásokkal, a nyuszi által hozott háztáji jelképeivel.
Egy napon ötórai teát rendeztek az ének iskolában. Veronika már tizenegy éves volt, s mivel már nem volt családja, nem szívesen ment el a gazdag orvos, értelmiségi családok gyerekei közé szórakozni, már nem énekelt, nem ringatta kis szívét saját dalaival. Barátnője mégis rászedte, tartson vele, annak ellenére, hogy nem tudott vinni süteményt magával. Neki otthon már nem volt mit ennie, fényevésen volt, csak tiszta forrásvizet fogyasztott a távoli kútból. Rengeteg sütemény volt, Terefere, meg hasonlók, tea, kakaó és kalács is. Veronika már kellemetlenül érezte magát, amikor enni kellett, nem nyúlt a gazdagok ételéhez. Felhangzott az akkor divatos rock-zene. Veronika ült meggémberedve, nem volt képes felállni, megbénultak a lábai, amikor Csaba, kenyérke felkérte. Neki nem volt udvarlója, míg kicsi volt egész nap azt énekelte, hogy nem akar soha férjhez menni, mert nem vette észre a fiúkat, átnézett rajtuk valamiért mindaddig, míg szorongani nem kezdett helyzete, nem szeretése, akadályai miatt. Bús arcára kiült a szomorúság, mely soha el nem múló szívfájdalma tükrözése volt a külvilág számára, magát láthatatlan burokkal körbevette azzal, hogy ne háborgassa senki a nyugalmát.
Csaba sorsa és Veronikáé ekkor megpecsételődött, egyikük sem akart házasodni, míg kenyérke felkereste Veronikát azzal a szándékkal érett korban már, hogy folytassák, ami akkor elkezdődött gondolatban, a már kétgyerekes elvált asszony elküldte lemondóan egykori szerelmét. Nem tudta megmondani, miken ment keresztül, mi történt vele, milyen iszonyat volt a házassága, melybe a mostohával űzték, hogy nem tudja kimondani sem a volt férje nevét, mert elájulna abban a pillanatban. Csak féltette a férfit, nem akarta, hogy neki is bántódása legyen. Így mindketten egyedül élték le az életüket, míg Veronika egyetlen kívánsága hosszú elmúlása alatt az volt, hogy mindenki ismerje meg az életét, hagyatékát ott hagyta a médiában. Leírta, mennyi tehetséggel született, mennyit nevetett a nyelvi és zenei játékokon testvérével, Gyuszival. Megfogalmazta sokszor, hogy egy nagy csodára lenne szüksége ahhoz, hogy ismét rendbe jöjjön, olyan szerelemre, amilyen még nem volt. Éveken keresztül írta a verseket, dalokat a búcsúzása alatt, azzal, hogy az ideje lejárt, falevelekkel, széllel üzenve az egykori isteneknek, földönkívülieknek, hogy jöjjenek segíteni, mint akikről sejtette, hogy néhányan gonoszak lettek, de vannak köztük még jók, akik a régi emberiségi, emberiességi törvényeket képviselik, ahogyan Veronika minden időben, támogatva másokat lelkiekben, segítve a szomorúaknak, felvidítva őket, utolsó leheletéig úgy támogatva mindenkit, hogy ne vegye észre a segítséget, abban a tudatban hagyva, hogy Veronikának van szüksége arra, hogy jót tegyen, ú tesz szívességet, nem az, aki elfogadja azokat.
Kapcsolatba került egy ferences rendi római pappal, azzal a szándékkal, hogy volt férje utáni református általa mélyen elítélt vallást, melynek felvételére kötelezték visszavett katolikus tagként képviselje halálakor. Hamar összekülönbözött a római pappal, mégpedig azon, hogy miért önzetlen az ember. Ferenc testvér azzal a váddal élt, hogy Veronika azért segít,mert önző, mert ha magának akar jóleső érzést, az csak érdekből teheti. Nem értette a vádat a haldokló, utolsó intézkedéseit megtevő, végrendeletét megíró, sírját lefoglaló, halálbiztosítást kötő Veronika, miért baj az, hogy ő örül annak, amikor másoknak segíthet, hiszen az örömérzés egyet jelent a mindenkor Krisztus egyházának örömével, ilyennek kell lennie a mártíroknak.
Veronika története azt sugallja, hogy nem hiába volt felidézve a régi tehetsége a vele történtekkel, mindenki ráismert az egykori két kalács történetére, a gondtalan életre, ahogyan éltek régen a rosszat, a bűnt, a torzat nem ismerő hatalmak és emberek szív-törvényük biztonságában.
2017. március 29.